VÁLASZTÁSI MANŐVER
VÁLASZTÁSI MANŐVER
Egyszer egy Pozsony vidéki emberrel sehogy sem bírtam elhitetni, hogy én nem vagyok »doktor«. Hiába magyaráztam neki, hogy mi Nógrád megyeiek belemegyünk ugyan a tudományba, de csak az ügyvédségig.
Nekünk olyan a tudomány, mint a fürdő: csak lábvizet veszünk belőle, azontúl már méltóságunkon alul esik tanulni, s én talán a föld alá bújnék szégyenletemben, ha valami fejedelmi rendelet (mert már maholnap ezt is megéljük) doktorrá promoveálna.
Én csak prókátor szeretek maradni, az is csak azért hogy tulajdonképpen legyek valami. A kollégák haragja ne érjen, egyetlen klienst sem kaparászok el előlük.
Már ötéves ügyvéd leszek ide s tova, s mindössze egyetlen ember akadt eddig, aki tanácsot kért tőlem.
Egy potrohos hasú ember volt ez az »éldes nép«-ből, aki kedden megállt a városháza előtt, megbámulta a ménkő nagy épületet, azután felém settenkedett, tüzet kért virginiámból a pipájába s mellesleg megkérdezte:
– Adjon már tanácsot az úr, kire adjam be a voksomat?
Végignéztem a kérdezőt. Ő volt az első ember, aki tanácsomat kéri. Kopott ruha volt rajta: hálából el akartam találni az intencióját.
– Szavazzon Bakayra !
Most ő nézett végig: azután furfangosan mosolygott vastag, tömött bajusza alul, mintha mondta volna: »No bezzeg tudom már, kit akarnak az urak!«
Szapora léptekkel ment föl a lépcsőkön s harsány, határozott hangon szavazott le – Pulszkyra.
Képzelem, hogy mennyire meg van elégedve azóta magával, amiért így lefőzött.
Bizony vékonyan álltunk. Ha végignéztem a gyér zöld tollakon, elhagyott a reménység.
Főkortesünk államférfiúi gondoktól felhős homlokkal járt-kelt a városház folyosóján. Kemény léptei alatt kísértetiesen kongtak az ódon kövek.
Hol-hol megállt, kalapját beljebb a szemére húzta, vagy kijjebb tolta a homlokára, amint a kilátás emelkedett vagy fogyott.
Némelykor fölkiáltott:
»Eh, nem kell csüggedni!«
Kevés idő múlva csüggedt arccal jegyzé meg:
»Milyen szégyen éri megint ezt az országot!«
Egy ízben felém jött, megfogta a kabátom gallérját s így szólt bánattól rezgő hangon:
– Most sajnálom először életemben, kedves öcsém, hogy nem házasodtam meg, amikorra dukált: ha most két fiam lenne, két Pulszky-szavazóval állna itt több.
Én a világért sem szóltam ellene ennek a kalkulusnak. Mindössze azt kérdeztem tőle, hogy hát olyan rosszul állunk-e igazán?
– Sadova előtt vagyunk édes öcsém!
– S nem volna már semmi mód a győzelemre?
– De van még egy. – Egyetlenegy.
– És az?
– Ha most a bakaysta, amennyi csak van, mind elveszítené a fejét, aztán minden pulszkysta két bakaysta fejét találná meg.
– Ne űzzön tréfát komoly dolgokkal. – Hátha, teszem azt, hatalmunk lenne?
– Miféle hatalom? – kérdé, szemeit csudálkozva meresztve rám.
– Hja, maga nem lakott vármegyét, ha nem tudja, mi az a hatalom. A hatalom az, hogy például egy atyának és anyának két törvényes fia közül az, amelyik a mi pártunkon van, mint nemes ember szavaz, a másik ellenben, aki ellenesünk, semmi elfogadható bizonyítékot nem bír fölhozni amellett, hogy ő is nemes ember. Bizony bátyám, mégiscsak szép dolog ez az alkotmány!
– Szép ám… csakhogy vannak keserű poharai is, s mi azokból iszunk ma este.
– Jó gyomortisztító a keserű ital is… nem kell lebecsmérelni. Aztán meg ki tudja… Hátha valami non putarem segít… Hátha valami hadicsel vihetne diadalra?
Az öreg a homlokát tapogatta meg a tenyerével, mintha valami jó gondolatot akarna onnan előkotorászni. Bizony pedig üres volt annak az esze fiókja egészen.
– Hadicsel, furfang! – kiáltott föl élénken. A' bizony meglehet, édes öcsém. Már ez aztán más dolog. A svékusok is ezzel nyerték meg a csatát… izé… mellett.
– Igaz a!
– Nos öcsém, a furfangnak én is barátja vagyok. Csakhogy nem én magam szeretem kigondolni, belém csupán végrehajtó erőt öntött a természet. Ha jól emlékszem, azt mondja erre Hugó Viktor, hogy… izé… Milyen talentum ez a vén Hugó Viktor. – No hát, gondoljon ki valamit délutánig, édes öcsém.
– Ha lehetne.
– Magának az könnyen megy; tegyen úgy, mintha valami regényt írna; amelyben furfanggal kellene keresztülvinni a követválasztást. Azaz hogy mégse úgy tegyen, mert akkor mindjárt belekeveri a Borcsáját,… egye meg. Merő ízetlenség. Mikor ránk erőszakolja országos nevezetességnek.
– Azon pedig nem lehet segíteni. Hova lenne az olyan író, akinek ideálja nincs? Az a mesterségéhez tartozó eszköz. Tőlem még a perrendtartás is megtiltja a Borcsát lefoglaltatni.
– Jól van, jól, – csak menjen már, és legyen leleményes.
Aggodalmas arccal hagytam el a küzdelem színhelyét, vissza-visszatekintve a térre, hol a tömeg hullámzott. Mindenegyes zöld toll, mely az utcán virított édes nyugpont volt szememnek. Egészen belejukkoltam magam az egyenlőtlen játékba.
Sokkal hidegebben tudtam volna lenni; ha fölöttem szavaznak odafönn.
Elmélyedve lépegettem az úgynevezett »szegedi aszfaltot«, midőn egy császári-királyi hang megszólal mellettem.
– Nun? Wer soll leben?
– Ej vasz? Mir ist alles einz – felelte egy másik, jó borízű hang.
Odanéztem: két régimódi finánc cserélte ki politikai véleményét egymásközt.
A földbe gyökereztek lábaim, szájamat eltátottam, a virginia kiesett a fogaim közül, a monokli lecsúszott a szemhéjam alul.
– Megvan a hadicsel! – kiáltám magamban, s minden tagom reszketett örömömben.
Kolumbusz nem örülhetett annyira Amerikának, mint én ötletemnek; pedig nagyon egyszerű, – minden érdeme az, hogy egyszersmind praktikus.
Éppen kapóra jött szembe egy főemberünk, aki előtt kiönthettem »szűm« titkát.
– Mi újság? – kérdé mohón.
– Sok. Győztünk.
– Lehetetlen!
– Becsületemre mondom. – Hanem előbb kerítsen nekem valahol vagy kilenc darab fináncot.
– Tyű öcsém, ha Szegeden kilenc darab fináncot látnak meg egy csomóban, az egész város kiköltözködik Dorozsmára.
– Márpedig azt nem szeretném...
– Tudom, a Borcsa végett.
– Minélfogva engedek a kilencből hármat. Hattal is játszva visszük keresztül Pulszkyt.
– Hogy-hogy? – kiáltá álmélkodva – bagoly legyek, ha értem.
– Nagyon szimplex dolog pedig az egész. Ha nekünk hat fináncunk van, beeresztjük a bakaysták közé azon meghagyással, hogy dicsérjék ott a jelöltjük hazafiúi érdemeit és államférfiúi tehetségét egy félóráig. Egy félóra múlva mindnyája lehajigálja a fehér tollat.
– Ez aztán valami! Ezt nevezem én magas politikának! Hüm, hüm. Persze, hogy győztünk. Ne menjek sürgönyözni az öregnek?
– Várjon legalább, míg fináncunk lesz.
– Az a legkönnyebb.
– Hol vegyem.
– Legutolsó esetben elmégy Aradihoz, hogy öltöztessen föl neked 6 kóristát finánc ruhába. Azok aztán istenigazában eljátsszák a korteskedő fináncokat.
– Én azt hiszem, ez a legutolsó eset a legelső is. Ha Aradi úr ki nem ránt bennünket, akkor nincs finánc.
Sebesvágtatva rohanok Aradihoz.
– Uram, – kezdém neki – most önön nyugszik az ország szeme.
– Nem látom.
– Mit?
– Hát az ország szemét.
– Mindegy, azért mégis önön nyugszik. A kormány sorsa az ön markában van.
Aradi görcsösen összeszorította a markát.
– Öntől függ, ha Pulszky legyen-e a képviselő?
– Arra igazán kíváncsi vagyok.
– Adjon ön nekünk a társulatából hat cakumpakk kiállított fináncot, akik a Bakay-választók közé keveredvén, ott Bakay urat agyba-főbe dicsérjék.
– Ön túlságosan követelő. Csak imént hozattam kívánságukra a balettet, s most még ebbe a másik komédiába is nekem kelljen befolyni. Soha, uram. Én az embereim közül egyetlenegyet sem engedek. Anélkül is annyi a bajom…
– Hagyja el, tudom a kulisszák mögötti afgán viszályt… Hanem hát legalább engedjen át hat finánckosztümöt…
– Nem bánom.
– Jó, köszönöm; embert majd keresek én beléjök jó pénzért.
Össze is hozattam hirtelenesen hét embert. Mondtam, hogy gyűjtsék össze a legismertebb vállalkozó fickókat, akik a tanyaiak előtt megteszik a hatást, s akik pénzért mindenre készek.
Marcona kinézésük volt; úgy néztek ki, mint valami olasz brávók.
Elmondtam nekik illő elokvenciával, milyen manőverre kívánom fölhasználni.
– Önök azonfelül, hogy dicsőítésre méltó bravúrstiklit követnek el, illő jutalomban fognak részesülni. (Általános helyeslés.)
– Önök álruhába öltöznek. Készek-e önök erre?
Egy hang lelkesen: »Mindenre.«
– Önök finánc ruhát öltenek magukra? (Általános mozgás.)
Egy hang legmélyebb indignációval: »Soha!«
– Ennyire nem alacsonyodtunk! – kiáltá egy másik.
– Fináncok nem leszünk még tréfából sem – ordíták uniszónó.
Most aztán elkezdtem rábeszélőleg hatni rájok, ékes retorikai fogásokban adván elő, hogy hajdan fejedelmek is öltének: (Közbeszólások jobb és balfelül: »de nem fináncruhát«) hogy a cél szentesíti az eszközöket stb.
Nagy nehezen rávettem őket a finánc szerepre.
– Hát azután mi lesz a teendőnk?
– A bakaysták közé mennek.
– Helyes!
– És ott agyba-főbe dicsérni fogják Bakayt.
Az én embereim összenéztek. Egyik a másikat döfködte meg; míg egyenkint az ajtó felé kezdtek húzódni. Az ajtónál a legszájasabbik föltette a kalapját s nekem agyarkodott reszelős hangjával:
– De hallja az úr! Fogjon magának az úr bolondot a familiája közül. Arra még vállalkoztunk volna, hogy fináncok legyünk – hanem hogy tetejébe még Bakayt is dicsérjük már olyan nincs, még a Dárius kincséért sem.
– …És ezen múlt a Pulszky megválasztása.
