27. sz., augusztus 30. A »WEHRZEITUNG« A MAGYAROK ELLEN
27. sz., augusztus 30.
A »WEHRZEITUNG« A MAGYAROK ELLEN
A »WEHRZEITUNG« A MAGYAROK ELLEN
A königgrätzi napok óta tűrhető hangulat uralkodik a »civil« és »katona« közt. A »kard« komolyan megleckéztetett az »iskolamester-hadsereg« által, minek az lőn az üdvös következménye, hogy beismerték a pléhgallérosok is a tudomány fölényét a nyers erő fölött. Már-már beleélte magát a közönség azon gondolatba: hátha a hadsereg is egészen bele lesz illeszthető az alkotmány keretébe; talán belátták már azok is, hogy ők a nép kedvéért és nem a nép az ő kedvökért lett teremtve.
A soi-disant osztrák–magyar »Wehrzeitung« ez irányban tökéletesen kiábrándíthat bárkit. Hetvenedik számában közöl egy oly cikket, mely csak alkotmányon kívül álló körből jöhet. – Azon cikk oly hangon leekézteti Pest- és Somogy megyéket férfias alispánjaikkal együtt, mint amily hangon a hatvanas években beszélt a korporális a »gemeiner«-rel. De ha tőle függne, bizony vasba is veretné a »rebellereket«, rájuk olvastatván az őket illető 25 vagy 50 botokat.
A granicsárok szelleme vezérli a Wehrzeitung cikkíróját. Mit tud ő a polgárok jogairól, az alkotmány, az egyéni és tulajdonjog szentségéről! Nem tud arról semmit, vagy ha tud, azt csak gyűlöletes akadálynak ismeri a militarizmus dicső útján.
Előtte csak egy államérdek van, a militarizmus. Ami azon kívül esik, az fölösleges lom, mely a »történelem szemétdombjára« való. Csak egy törvény legyen: a katonai reglement.
De nem oda Buda! Mi magyarok megmutattuk már azon pléhgalléros uraknak, hogy zubbonyban és rongyosan elvertük a reglementszerű zsoldosokat; megmutattuk, hogy mi itt, ezen hazában nem tűrjük meg a katonai uralom garázdálkodásait. Azért állítottuk föl alkotmányunkat mint erős bástyát; azért őriztük meg törvényeink által szentesített szabadságunkat, hogy azon belül kardcsörtetéstől ne kelljen félnünk.
Nem is azért adjuk lapunkban az említett cikk legvakmerőbb és legjellemzőbb helyeit, mert félelmeseknek tartjuk a kamarilla ezen előőrseit; csupán azért tesszük, hogy lássa a közönség, mit merészelhetnek már a kardcsörtetők a Tisza-kormány dicső uralkodása alatt. Lássa közönségünk, mit várhatunk, ha ismét hatalomra vergődnének a »granicsárok«.
Az említett cikk főbb részei a következők:
»A törvény fenségét két hencegő magyar hallatlan módon megsértette. Egy szokás alapján, mely évszázadok óta minden államban fönnáll s oly természetes alapon nyugszik, hogy törvény sem kell szentesítésére: a magyar honvédelmi miniszter a megyéktől katonai előfogatokat kért s ezen kérelmet a Pest megyei alispán kereken megtagadta, a Somogy megyei pedig – annak hiányos teljesítése után – megelégedett azzal, hogy a belügyminiszterhez az ismert föliratot intézte. Szigorú katonai szervezettel bíró államban ugyan legcélszerűbb lett volna a két vakmerő suhanccal a legrövidebben elbánni; a jog és törvény előtt menthető lett volna, ha a két nyakas megyei úrral úgy végeztek volna, mint azon szubjektumokkal, kik saját hadseregük elé akadályokat és nehézségeket gördítenek…«
»Azon percben, midőn a don Quixot-ok, kik magukat vicispánoknak nevezik, elég vakmerők az államügyek rendes menetét föltartóztatni, és ahelyett, hogy néma megadásban engedelmeskednének, a fokossal hadonáznak: szent kötelességgé vált ily szemtelen öntúlbecsülést teljes erővel összezúzni. Ez a lázító brutalitásra legjobb és leghathatósabb ellenszer.«
»Ahol a korona tanácsosai és másodsorban az maga parancsol, ott nem szabad a disznóól diplomatáinak bozontos fejüket tagadólag megrázni. Vad harag ragad meg bennünket, hogy ilyesmit kellett megérnünk, amit még az ismert szomorú magyar közigazgatási viszonyok között sem tarthattunk lehetségesnek.«
»A temesvári katonai parancsnokság, hogy a szükséges fuvarkocsikat megkapja, hirdetményt bocsájtott ki, ahelyett, hogy egyszerűen rendeletileg szerezte volna be a szükséges előfogatokat. Tiszteljük és becsüljük a magyar miniszter urak liberális érzelmeit, de azt hisszük, hogy míg a kard a kezükben van, nem kellett volna visszarettenniök egypár szemtelen bocskorosnemes összezúzásától. Ha a fölszabadított rabszolga szabadságát nem képes – illedelmesen viselni, ha veszélyes kezd lenni: ismét békókba kell szorítani, éspedig olyanokba, melyeket széttépni képtelen legyen. És a magyar municípiumok részben ily rabszolgák, a régi jó táblabírák vakmerőségét és patriárchális műveletlenségét egyesítik magukba. Ily hulladék pikáns érdekkel bírhat a régiség-gyűjtő számára, de az okos ember megvetőleg dobja azt a világtörténelem valamely szemétdombjára.«
»Most már igazán azt kellene kívánjuk, hogy egy új Haynau támadjon, ki a nyomorultakat; akik ilyesmit egy miniszternek írni mernek, véres megfenyítés által kergethetné a megadó engedelmesség alá. Még Angolországban, ahol a kormány a legerősebb megtámadásoknak van kitéve, Franciaországban, hol a pártok halálos gyűlölködéssel állnak egymással szemben, a parlamenti kormány előtt ismeretlen az ilyen fölírogatás. Bizony kíváncsiak vagyunk, hogy mily büntetést fognak diktálni a vakmerő bűnösökre!«
Ha kormányunkból a nemzeti érzelem még nem halt ki egészen, alkotmányos és nemzeti érzületének tartozik azzal kifejezést adni, hogy a granicsár kamarilla céljainak szolgáló ezen lapocskát Magyarország területéről kitiltsa.
