30. sz., szeptember 3. MEDDIG JÁTSZANAK MÉG A NÉPEKKEL?
30. sz., szeptember 3.
MEDDIG JÁTSZANAK MÉG A NÉPEKKEL?
MEDDIG JÁTSZANAK MÉG A NÉPEKKEL?
Franciaországnak is van Tiszája. A vén Broglié. És az sem pihen most, a furfang nem aluszékony természetű.
Miután nem sikerült a konok bűnösnek elnyomni a nemzeti követelményt, s miután mint akit megriasztottak, elódalgott a hatalomtól, oldalvást ismét visszasompolyodott ahhoz, s Mac-Mahon útján folyton áskálódik a köztársaság ellen.
Ma midőn az egész világ hajba készül egymással kapni, midőn Bosznia földjét több vér áztatja, mint eső, midőn az enervált olasz is elkezd vickándozni, mint a gyík, ha a napfény nagyon megsüti, midőn a muszka csak lélegzetet vesz azon korty után, melyet a vérből lenyelt – de még mindig szomjas, ekkor egyedül Franciaország hirdette a béke diadalait.
Ő, akinek a legtöbb kötözni való sebe volt, elfeledte azokat, ő akinek a hadi dicsőség volt századokon keresztül a vetett ágya, lelépett arról és a munkaasztalhoz ült, ő aki a hatalom bíborpalástját viselte, a munkás-zubbonyt öltötte fel, ő, aki folyton elöljárt mint példa a világnak – most is elöljár.
De míg a béke ünnepét ülte Páris, a »világ szállodája«, addig teljesen megfeledkeztünk róla a nagy nemzetközi marakodás közt, mely semmi egyéb, mint a királyok kártyázása – apró pénzre, a népek vérére.
És a »gloire« hazája akkor volt a legnagyobb, mikor a legelfeledtebb lett.
Ma sajnálatos híreink ismét felé fordítják a politikai világ figyelmét. Nyugalmát megzavarni látszik egy új csíny, – mely előre veti árnyékát.
Mac-Mahon csak nem fér bőrében, s a két sziszegő kígyó, Broglié herceg s Buffet, az egyik fülébe az egyik, másikba a másik beszéli bele elvetemedett cselszövényeit. Termékeny talaj a két lelógó reakcionárius fül, megfogamzik benne a gonoszság nyomban. Ami nagyon természetes, mert könnyű Katót táncba vinni, még akkor is, mikor nem neki muzsikálnak.
A nyomorult terv az, hogy az államfő lefőzi, zavarba hozza a nemzetet azáltal, hogy a szeptenátus telte előtt hír szerint folyó hó 20-án, idő előtt leköszön.
A köztársaságiak az első zavarban nem fognak tudni mit csinálni, s a zavarosban egészen kényelmes lesz halászni a monarchisták- és a bonapartistáknak.
A romlott cinkosok arra számítanak, hogy a Mac-Mahon leköszön, a köztársaságiak vagy az ideiglenes, elnök nélküli állapotot hosszabbítják meg bizonytalan időre, s e résen könnyű lesz orgyilkos kéznek elejteni a köztársasági kormányformát, vagy pedig oda fognak járulni mély alázattal Mac-Mahonhoz s hivatkozni fognak »hazaszeretetére«, s kérni fogják, hogy viselje tovább hatalmát. És ekkor aztán a marsall fogja megszabni ügyes griffekkel, hogy milyen módon vállalkozik arra.
Mac-Mahonék jól számítottak volna, ha titokban szőtt ármányuk idő előtt nem kerül vala napfényre, – mert tény az, hogy a francia köztársasági párt, úgy amint most van, nagyon eltérő véleménnyel lett volna a választandó elnök személyével szemben, annál is inkább, mivel Gambettát sokkal jobban szeretik némelyek, mintsem a kombinációból kihagyni engedjék, s sokkal inkább ellenszenveznek vele mások, mintsem őt szívesen láthatnák az állam élén; most azonban elkészülhetnek az ügyetlen csínyre, s előre megegyezhetnek a választandó elnök személye iránt s elhatározhatják, hogy hét évre választják az új elnököt, vagy pedig csak a Mac-Mahon idejének lejártáig.
Résen legyen a köztársasági párt!
A magentai herceg pedig gondolja meg, hogy Franciaországban emelkedett már egy vérpad, melyen egy királyi fej gurult a földre…
Mac-Mahon marsallnak is csak »egy« feje van.
