85. sz., november 7. SZEGED, NOV. 6.
85. sz., november 7.
SZEGED, NOV. 6.
SZEGED, NOV. 6.
Két fölirati javaslat fekszik előttünk. Az egyik az osztrák birodalmi tanácsé, a másik a magyar főrendiházé.
Bámulatosan elcserélt szerepek!
Ha nem volna odaírva, melyik az osztrák bizottság javaslata, s melyik a magyar főrendiházé, az osztrákét kellene hinnünk a magunkénak, s a magunkét? – az osztrákénak? – nem – még osztráknak sem, hanem valami muszkahódoló föliratnak, melyet Gorcsakov diktált, száz kancsuka elszenvedésének terhe mellett.
Az osztrák fölirat, bár a szükséges lojalitással, komoly, méltóságteljes hangon van tartva, s kiemeli az elviselhetetlen nagy adókat, melyek ahelyett, hogy fogynának, folyton szaporodnak őfelsége kormányainak vezetése alatt, azután áttér az elégedetlenség legfőbb okára, Bosznia és Hercegovina okkupációjának komoly aggodalmakat tápláló kérdésére, s bevádolja őfelsége előtt a kormányt, s annak nyíltság-s őszinteséghiányát. Kifejezi abbeli aggodalmait, ha az okkupáció nem-e kíván egyszersmind idegen területek megszerzésére irányulni. Végül pedig bizonyos zordon komolysággal kijelenti, hogy a kormánytól elvárja, miszerint az kijelentést teend a külpolitika törekvéseiről s céljairól, melyek a hadi okkupációt szükségessé tették. »Ennyit – úgymond a fölirati javaslat – még nem alkotmányos országban sem tagadnak meg a népektől.«
Így szól az osztrák, ki alkotmányát őfelsége kezeiből kapta nagylelkű ajándékul, s ki máris érdemesnek mutatja magát arra, mert bátran emel szót védelmében.
Míg ellenben a magyar méltsás főrendek füleiben még mindig a »Moriamur pro rege nostro« cseng, s mint a tihanyi echó, ezt visszhangozzák már századok óta; önérzet nélkül, jogtudat nélkül, hazaszeretet nélkül.
A méltsás főrendek nagyon rózsásnak találják a helyzetet föliratukban, s nincs a helyzetre nézve semmi különösebb megjegyzésük, őszerintük, hála istennek, jól megy minden: mintha éreznék, hogy nem valók egyébre, mint hogy ha a kormány el találja magát prüsszenteni, »kedves egészségére« kívánják neki.
E kérdés mindinkább előtérbe kell hogy hozza a főrendiház reformját, hol íme olyan faktorok képezik a magyar törvényhozás másik részét, kik a nemzettel annak válságos napjaiban nem éreznek együtt, kik hermetice elzárják magukat azon érzelmek elől, melyek az alkotmányos nemzet szívét dobogtatják; kik hidegek arra, hogy érezzenek, tehetetlenek arra, hogy gondolkozzanak és bátortalanok arra, hogy cselekedjenek.
Tudjuk, hogy e javaslat el fog fogadtatni, mert ilyenkor a főispáni intézmény megteszi a magáét, de hisszük azt is, hogy nagy oppozíciója lesz annak a holnapi ülésen, amikor tárgyaltatni fog. A főrendiházban is vannak liberális elemek, kik ilyen fölirati javaslat benyújtása által kigúnyoltnak fogják tekinteni a nemzetet, s kik belátják, hogy vannak kérdések, amelyekben, ki nincs együtt a nemzettel, szükségképpen a nemzet ellen van.
Márpedig, ha valami, akkor ez azon kérdés, hol megszűnik az osztály-, rang- és pártkülönbség, hol a leghatalmasabb rugó a fajkülönbség kezd tényezőül fellépni – s hol szégyen lenne még úgy is, ha e javaslat nem szavaztatnék is meg, azon tény, hogy akadt egy magyar törvényhozó testületben párt, melynek a boszniai okkupációra vonatkozólag semmi észrevétele nincsen.
A főrendiház fölirati javaslata hasonlít a »Budapesti Közlöny« szolgai flegmájához. Mikor mintegy két év előtt az ország fővárosát és több más részét az árvíz fenyegette nagy veszéllyel, a hivatalos lap nem tudott semmit e nagy izgalmas bajról, csendes megelégedéssel hozta napról-napra folyton az állandó »vízállás« rovatban: »Fiume mellett a tenger csendes.«
A főrendeknél is ilyen egyforma csendes a vízállás. Csakhogy az már nem is állóvíz, mint inkább posvány.
