86. sz., november 8. SZEGED, NOV. 7.
86. sz., november 8.
SZEGED, NOV. 7.
SZEGED, NOV. 7.
Hiába volt minden felháborodás, hiába minden erőlködés, a nemzet akarata ismét megbukott, a kormány kisiklott a vád alá helyezés alul, mégpedig nagy szavazattöbséggel.
Most már aplombbal kiálthatnak föl Tiszáék: »A demoralizáció győzött; éljen a demoralizáció.«
Nemcsak alkotmányunk forog már most ezentúl veszélyben, hanem a társadalom is. Nem új pártokra van többé szükség, aminőknek alakulásához mindig megvan a lehetőség reménye, hanem új emberek kellenek, – márpedig új embereket honnan vegyünk?
Ezért olyan kétségbeejtő a helyzet…
Most már semmi sem fog többé meglepni. Még a keleti politika tovább folytatásának jóváhagyása sem.
Az országgyűlés helyeselni fogja Bosznia és Hercegovina okkupálását, a delegáció szintén, és megszavazza a pénzt még az annexióra is.
A keleti politika azonban mégsem fog sokáig tartani, mert ha a nemzet nem bírta is azt megbuktatni, saját tarthatatlansága folytán kell annak összeesnie, kevés idő múlva.
De ha addig is folytattatik e politika, azért többé nem a kormányt, hanem a képviselőház többségét fogja terhelni a felelősség. Mert majd azon érveknek, melyeket a kormány furfangosan összehord annak fönntartása mellett, meg kellene semmisülnie a nemzeti akarat nyomása alatt.
Ezek az érvek vagy hazugok, vagy erőltetett kinövései a logikának.
Azt állítja például a kormány, hogy az okkupációt mostmár a »katonai becsület« érdekében is fönn kell tartani.
Félénk kedélyekre számított frázis!
Ennek még talán lett volna értelme az okkupáció befejezése előtt; a katonai becsület le lehetett addig kötve. De most már mi értelme van ennek? Kérdjük, miért nem volt ilyen kényes a katonai becsületre Ausztria, mikor Velencét átengedte?
Fölhozzák azt is, hogy az eddig folytatott politika félbenhagyása által kockáztatva lenne az attól várható eredmény.
Ugyan milyen eredmény? Kivált most, midőn Andrássy lemondott – ha igaz – Novi-Bazár tervbe vett meghódításáról, mely legalább arra lett volna jó, hogy a bonyodalmak két fészke, Szerbia és Montenegró ékszerű megszállás által egymástól távol tartassék. Mi lehet tehát az az eredmény Novi-Bazár elfoglalása nélkül? Semmi. Mert, hogy csak Bosznia és Hercegovina tartassék féken, arra kár volt annyi vér és pénz; arra otthonról is képesek lettek volna.
Nem ezek tehát az igazi okok, amiért sehogysem akarják kihúzni a hadsereget Bosznia-Hercegovinából!
Másnak kell lennie az akadálynak, amely még eddig mindig titokban rejlik, de amely már nemsokára kiüti fejét s helyettük vallomást tesz.
Bizonyosnak látszik, hogy ez az annektálási szándék.
Ma még nem vallható be, mert a berlini szerződés némi tartózkodást követel, de hogy ez meg lett állapítva Reichsstadban, egészen bizonyos.
Az azonban, ha keresztül is viszi-e Andrássy – még nem bizonyos egészen.
Mert ha tovább is miniszter marad a magát a hármas szövetség karjaiba könnyelműen odavetett férfiú, könnyen ébredhet föl egy napon, hogy akaratlanul a nyugati hatalmak aktív szövetségének oldala mellé jutott. S hogy az érem, melyet merészen fölvetett, egészen a másik oldalára esett le.
Andrássynak politikája vagy észvesztett abszurdum, vagypedig azon törekvésben kulminált, hogy Oroszországgal versenyezzen a szláv szimpátiák megszerzéséért. Tertium non datur. És ha a szláv szimpátiák elnyeréséért epekedett, nemsokára be fogja látni, hogy a semmibe lógatta a lábát, s hogy ezekből a szimpátiákból semmi sem ragadt a talpára.
Ebből aztán le fogja vonhatni a nagy tanulságot, hogy nagy célok igen ritkán érhetők el kicsinyes észközökkel.
Hogy diplomata fogásokkal nem lehet kikerülni a végzetes háborút, mely monarchiánk fölé tornyosul a pánszlávizmusban.
S hogy végre Ausztriának a Duna mellett fekszik a föladata, ahonnan egy kínálkozó szövetségesnek, Romániának ajtót mutatott már.
Sírva, ríva híná ő azt még vissza valamikor, midőn már talán késő lehet.
