153. sz. július 11. DAMOKLÉSZ KARDJA
153. sz. július 11.
DAMOKLÉSZ KARDJA
DAMOKLÉSZ KARDJA
Sötétség kerülget, felhők borítják az eget máris. »Magunk« kezdjük mondani a »közvélemény« elismert szavával, hogy hát ez a város a saját fejével tovább éppen nem gondolkozhatik, hogy minden tette, mozdulata és szava összeütközik már saját érdekével.
És miért mondjuk ezt? Bizonyára azért terjesztik a kedves szót magasabb körökből, hogy a tény már meg ne lepjen senkit. Hogy készen legyen rá folyton Szeged népe, ami következik. Hogy illő tiszteletben részesüljön az a nagy hatalom, mely előtt minden percben összeomolhatik a mi kis hatalmunk. Növelik bennünk a szegényes respektust erőhatalommal, diplomatikával.
Ha ugyan növelik. Mert közel a lehetőség nagyon, hogy a várt hatás helyett egészen ellenkező születik. Hogy a félelmes hatalom bizalmatlanságot arat tisztelet helyében. Sőt ez valószínű. Bizalom iránt hasonlóra várhat tőlünk az a fórum, melyet fölibünk helyezett király akarata és a rendkívüli helyzet. De ha onnét fél szavakkal, rejtett célzásokkal szabad szólásunknak korlátot mutatnak, természetes következése gyanánt folyik a kölcsönös félreértés. S a félreértésnek nincsen ám határa. Ha fészket rakhatott, ki nem irtja többé semmiféle magyarázat.
Ennek a vészmadárnak nem szabad helyet adni. Uralkodjék nyíltság mindkét részen, mondja ki az egyik, mit kíván a másiktól, s ne folyamodjék burkolt ijesztgetéshez a hatalmasabb fél. Még a zsarnokban is becsüljük, hogy bátran és tartózkodás nélkül kimondja akárha oktalan, jogtalan parancsát.
Szeged szabad királyi város köztörvényhatósági bizottságának mintha ilyen módon üzentek volna hadat. Addig emlegették beavatott körök, hogy “a város jól viseli magát”, hogy »az önkormányzat fölfüggesztésére nincsen ok gondolni«, míg e kiterjesztett nézet teljesen hitévé vált mindenkinek. Mondhatjuk: kedves hitévé. Jól esett a tudat, hogy a nagy csapástól megbénult erőnket nem kicsinylik. Hogy bízni látszanak még abban az egyben, amink megmaradott, polgári erényünk régi hírnevében.
Bíztak benne, igaz. De csak addig, míg a törvényhatóság és annak közegei egyenkint és együtt kész hódolattal teljesítették a királyi biztosság egyszerű rendelkezéseit. S az első esetben, mikor a város közönségének képviselői elég bátrak voltak valamely dologról nézetet mondani, kiadták a hangot, hogy a királyi biztosnak könnyű módjában áll ám elhallgattatni azt, ki, hogy beszéljen, nem áll érdekében.
Arról[!] a tényekről, melyek fölmerültek, nincs most mit beszélnünk. Se védelmére nem kelünk, se ellene oly csekélységeknek, aminők körül ez alkalommal az egész kérdés forog. Csak oda mutatunk, ahol máris csírája bujkál ki a jövő bomlásnak. Veszedelem, baj lenne, hogy máris lehető minimumra szorított önállóságunknak még a színe is elvesszen, hogy önsorsunk intézésében még a véleménynyilvánítás koldus szavaitól is elessünk.
Ettől a szerény szavunktól legalább ne fosszanak meg, bármennyire kívánják is azt olyan jó, szelíd, jámbor szegedi polgárok, kik előre tudják, hogy az egyedül rendelkező hatalom árnyékában is jut számunkra hely, kényelmesebb talán, mint amilyenre köztünk számíthatnak, köztünk, kik a múlt és jelen »érdemeik« arányában mérnénk nekik most a közelismerést. Nem úgy, mint hajdan mértük, esztelenül dobva nyakába a legjobb hitünket azoknak, kikről azt hittük, hogy a legjobbak hozzánk.
Íme, megint tapasztaljuk, mint ahogyan oly sokszor tapasztaltuk jó, rossz időkben egyaránt, hogy a polgárság érdekét csak esetről-esetre kell erre vagy arra a kézre bízni. Tapasztaljuk, hogy saját ügyeink megvitatásának jogát föladni rosszul esnék. Áldozatot is hoznánk, hogy ezt a jogot megőrizhessük.
Hát hozzunk áldozatot! Tanusítsunk bölcs mérséklet mellett tiszteletet gerjesztő szívósságot. Szerezzen a köztörvényhatósági testület tekintélyt, minden irányban, minden dologban. Akkor aztán nem bábnak tekintik majd, mellyel tetszés szerint lehet játszani.
Most még feje fölött lebeg a rendelkező hatalom lecsapni készülő Damoklész kardja.Vigyázzon, nehogy megingassa azt a kart, mely e kardot irányozza. Ezt a kart pedig nem a szókimondás, nem a kitartó, becsületes küzdelem ingatja meg, hanem sokkal hamarabb a gyáva meghunyászkodás és vele járó szánalmas élhetetlenség.
Szeged város férfi-erényről sokat emlegetett polgárai bizonnyal nem hajtanak fejet azon tolmácsok szavára, kik tán a maguk hivatását sem helyesen fogva föl gyávaságra biztatják. S a teljesített kötelesség büszke tudatától emelt főt nem sújtja a Damoklész kardja sem!
