24. sz., január 30. AZ ÚJ MAJOROS
24. sz., január 30.
AZ ÚJ MAJOROS
AZ ÚJ MAJOROS
Mióta Majoros Pista kikopott Zentáról, azóta híre-hamva sem volt a nőemancipációnak nagy Magyarországon, most, hogy a zentai vagy inkább La Manchai lovag ismét ott ül az országgyűlésen, támadnak lángelmék a vidéken is, akik síkraszállnak a hölgyek mellett, akiket nem bánt senki.
A »Szegedi Hiradó« vasárnapi számában egy »Keresd a férfit« című cikk jelent meg a Szegedi Napló »Keresd a nőt« című szombati cikkére »visszhangul«.
E sorok írója némileg részes azon cikk írásában, mely a társadalmi elszegényedésünkért főleg a fényűző és nagyzoló női nemet teszi felelőssé, minélfogva nem állhatja meg, hogy néhány szóval vissza ne térjen erre az ügyre, nem a cikkíró kedvéért, ki véletlenül nincs azon helyzetben, hogy szava messzire elhallassék, hanem a gorombán és durván lemocskolt férfinép védelmére.
*
Hogy Szegednek is van már Majoros Pistája, azt nem irigyli Zenta; hogy a szegedi Majoros majorosabb a zentei Majorosnál is, azt már lehetetlen szó nélkül hagyni főleg azért, mert sok kiaknázni való komikum van benne.
A jámbor cikkíró (kiről azt kellene gyanítanom, hogy szoknyába [!] jár, ha nem volna oly tulságosan konyhai így azonban, mivel föltenni lehetetlen, hogy már a konyhák hölgyei is cikkeznek, föl kell tennem, hogy ő mégis hímnemű), azt veszi legjobban zokon, hogy mi már vezércikkben reflektálunk a nőnevelés kérdésére, e szerinte kicsinyes tárgyra, mellyel a vonal alatt (a tácában) szokás elbánni.
Hja persze! mert az illető úr bizonyosan a »Times«-ban szokott vezércikkezni és a Times-nak az az ő természetes hivatása, hogy a világ sorsát intézze… de vegye tekintetbe kérem azt, hogy ahol a »Keresd a nőt« című cikkecske jelent meg, az csak a »Szegedi Napló« volt, egy magyar vidéki város napilapja, hol apró dolgokról írnak a közönségnek.
És éppen, mert apró dolgokról kell egy vidéki lapnak írni foglalkozom én is a szegedi Majorossal és cikkével.
*
A »Fővárosi Lapok«, legtekintélyesebb organuma azon magasabb rangú hölgy-osztálynak, melyről mi írtunk, és melynek Szegeden alig van képviselője, megjegyzés nélkül veszi át ama megjegyzésünket, hogy: »a pokolbeli sátánnál is rosszabb Tisza Kálmán, Tisza Kálmánnál pedig még csak egy rosszabb van, az asszony.«
E nagy, tekintélyes lap hallgat a kemény vádra, sőt szükségesnek látja azt közölni olvasóival, de a kis vidéki uszkár bezzeg nekiszabadul az olcsó csontnak és az olcsó dicsőségnek, s éppen olyan hangon megy neki az én szerény, jóakaratú cikkemnek, mintha ő írta volna meg »A XIX. század uralkodó eszméit«, mintha ő lenne Eötvös József, én meg teljes életemben most fogtam volna meg először a tollat, hogy vidéki zöldséget termesszek vele.
*
Ennyit a hangra; a többiekben tárgyilagosan kívánok felelni a fölhozott argumentumokra ha ugyan annak nevezhetők.
Először is nem mi nézzük le a női nemet, hanem ő, ki a női nemnek semmi befolyást nem tulajdonít a társadalomban, s ki e befolyást nem kívánja helyes irányba terelni.
Nagyon csodálom a »Szegedi Hiradó« szerkesztőjét, hogy azon úrnak, aki lapjában védelmére kelt a nőknek, ravaszságát azonnal észre nem vette, mert ez az úr a védelem csalóka lárvája alatt még jobban megtámadta a nőket, mint én.
Tudom, hogy az igen rosszul fog esni a lovagias szerkesztőnek, de azért mégis kénytelen vagyok bebizonyítani.
*
Azt mondja, hogy hiszen mi férfiak vagyunk a családok fejei, mi rendezzük a társadalmat, az államéletet, mi adunk irányt a családnak stb.
Miért rossz hát mégis ez az irány?
S ezzel ez az úr (úgyhiszem, célzatosan) oda viszi a logikai eszmemenetet, hogy keresd ebben is az asszonyt.
Mert ha úgy szabjuk az irányt a családban, hogy a nők tékozolhassanak s nagyzoljanak, az annyit tesz, hogy a nők által hagyjuk magunkat uraltatni, hogy gyengék vagyunk velök szemben és udvariasak.
S ezért a hibáért korholja le a férfiakat. Más szóval, abban akarná reformálni a társadalmat, hogy a nők kényszerítve, parancsoló jogarunk súlya alatt mozogjanak helyesen, nem pedig önmaguktól, az okszerű nevelés által megnemesített gondolkodás sugallatából.
Szegény asszonyok! mentsen meg az isten ilyen jóbaráttól!
*
A cikkírónak nincsen fogalma az emberi társadalomnak s annak hatásáról az államelméletre. A férfi ebben a vagyonszerző, a nő a vagyon-konzerváló szerepét kell hogy vigye, már t.i. a társadalomnak a közjólétre vonatkozó kiágazásában.
És íme, nézzük sorba a családokat.
A vagyonszerző férfit majd mindenütt megleljük, s ahol nem ilyen, megrovások tárgya az.
A vagyont-konzerváló nőt ritkán találjuk, hanem hosszú sorban lép elénk az ellenkező.
Van-e hát igazunk?
S ha megrovandó férfi az, ki a neje vagyonából él, s ha megvetendő az, ki a neje vagyonát tékozolja nem-e megrovandó az a nő is, ki a férje vagyonát tékozolja?
Aki pedig tollat fog, hogy a társadalom bajairól írjon, az nem »Kurmacher«, az orvos, ki a sebeket tapogatja meg ott, ahol vannak, és nem a sima arcokat simogatja ott, ahol életpirosra vannak befestve.
*
De különben is mit bizonyítgatunk mi itt be örök igazságokat, melyek bizonyára örök igazságok maradnak akkor is, ha az illető cikkíró nem akarja is, hogy azok maradjanak!
Még csak arra az állításomra akarok reflektálni, hogy én azt mondottam gróf Szapáry és Kemény báró miniszterekről, hogy azok tudatlanok. Fönntartom ezt az állításomat.
De nem úgy értem azt, mintha azok azért nem tudnának annyit, hogy keveset mondjak, mint a »Szegedi Hiradó« illető cikkírója, hanem értem azt, hogy a két miniszter az elvállalt óriási föladatokkal szemben egészen tanulatlan.
S ha azt a »Szegedi Hiradó« bebizonyítja, hogy e két miniszter ért ahhoz, amit elvállalt, akkor a »Szegedi Hiradó« nemes föladatot teljesít, mert megnyugtatja az országot e két férfiú tudománya iránt táplált aggodalmaiban.
És főleg nagyon megörvendezteti magokat ő excellenciáikat, kik bizonyosan szinte szeretnék, ha valaki bebizonyítaná nekik, hogy ők szakemberek.
