Bevezetés
Bevezetés
Akinek három év óta magára vállalt kötelessége minden este a színházba menni, s ott végighallgatni a százszor megunt komikus drámákat és szomorú vígjátékokat, az körülbelül úgy érzi magát székén, mintha a »Ráday-bölcső«-ben ülne.
Még Budapesten csak megjárta, mert ott volt némi változatosság; az első fölvonás alatt bementem a Nemzeti Színházba, onnan átmentem a Népszínházba, míg ott el nem untam magam s átrándulván az Arénába, éppen odaértem az előadás végére. (A jövő ősszel, ha isten éltet, úgy osztom be, hogy az Arénában kezdem, a Népszínházban folytatom és a »Nemzetiben« végzem.)
Mennyivel rosszabb itt Szegeden, hol nincsen miben válogatni, hol az ember nem úgy mulat, ahogy akarja, hanem ahogy lehet. Mennyivel rosszabbak itt a halhatatlan szerzők művei, hol mindig ugyanaz a közönség nézi őket, és mégis, ez a közönség mennyivel mulatságosabb a halhatatlan szerzők műveinél.
A nagy városok lakosára nézve már abban is valami szokatlan varázs van, hogy ugyanazon arcokat sokszor látja. Én legalább sohasem emlékszem rá, hogy Budapesten valaha megnéztem volna a közönséget egyéb szempontból, minthogy a lapban konstatálhassam, kongott-e a ház, vagy zsúfolva volt. Budapesten semmire sem kíváncsi az ember. Legföljebb az arisztokrácia néhány kiválóbb tagját kereste föl szemem családi páholyaikban, és az irodalmi notabilitásokat néztem meg, ki van itt közülök.
Általában a fővárosban három osztály uralkodik társadalmilag; a mágnások, az írók és az államférfiak. Ami azontúl következik, az a semmi, az a »canaille«. Csakhogy e három osztály is mindenik külön egy-egy societas és a többi kettőt fumigatíve veszi.
Kik voltak a színházban? kérdik Adrienne kontesztől, ki csak egy fölvonást néz végig a zsúfolt házban adott »Pál és Virginiá«-ból.
Senki… verritablement… De mégis… úgy rémlik magamnak, hogy ott láttam az Andrrássyak egyik cselédjét a karzaton.
Míg ellenben Adrienne kontesszel egész ellenkező és mégis egyforma véleményen van Szana Tamás, ki így kiált föl, midőn »Oedipust Kolonosban« 25 ember előtt játszák:
»Ott volt az egész világ… Gyulai, Vadnai és tőlem kezdve le egész Prém Józsefig. Pompás mulatság ez a színházbajárás!…«
Szegeden nincsenek osztályok; az ember mindenkit szerethet, senki sem esik hozzá közel, és senki sincsen tőle távol.
Én részemről nem állanám ki a színházbajárás fáradalmait, ha a megszokott publikum nem volna, melyben gyönyörködtem, melyen mulathatok, s melyen annyi érdekes megfigyelni való van.
Azon írók közé tartozom, kiket érintetlenül hagy a természet szépsége, a csillagos égbolt, a rengetegek homálya, a puszták délibábja s több efféle bolondság, egyetlenegy könyv van, amelyet szívesen lapozok át, s ez az emberi lélek, egyetlenegy tárgy, amellyel szívesen játszom, amelyet szívesen s figyelemmel nézegetek meg, s ez az ember.
A »Szegedi Napló« páholya a színház baloldalán van, ott nem állhattam ki sokáig, mindig bosszantott az, hogy nem látom azokat, akik alattunk ülnek; Aradi úr úgy segített aztán rajtam, hogy a túlsó oldalon is adott helyet, hogyha az innenső oldalon elunom magam, átmehetek a túlsóra, de ott meg az volt a baj, hogy azokat nem láttam, akik fölöttem ülnek.
Végre is megint az Aradi úr leleményessége segített, ide adta a 105. sz. széket is a földszinten, ahonnan mindenüvé belátni. Most már három helyet bitorlok, de még mindig fáj a szívemnek, hogy a karzaton nem lehetek, ahol a legnaivabb publikum közt az őseredetiség forrása buzog.
A három hely birtoklása kötelez arra, hogy háromféleképpen írjak a színházról, s háromszorosan többet szidjam Aradit, mint más embert. De én nem ezt teszem. Mindig jószívű ember voltam. A hála most is arra késztet, hogy a törzspublikumot lefotografírozzam neki apró képekben, hadd vihesse magával a nyári szezonra.
És ezen unalmas bevezetés után, ím áttérek a fotográfiákra.
