I. A »Katák«
I. A »Katák«
Valami sajátságos nyüzsgés támad odalenn a Jánosék körül. A két fehér gukker, mely a kompánia összes színházi hadikészlete, egyszerre kapós kezd lenni. Ez is, az is kéri.
A kompánia szemei csodálatos összhangban egy pont felé irányulnak s, mint a »Buda halálában«, szól az ének szájról-szájra, hogy »itt van Kata«.
Aki azonban azt hinné, hogy ez a Kata valami személy, annak igaza lenne, és mégsem lesz igaza.
A Kata személy ugyan, de nem bizonyos meghatározott személy. Kata mindaz, akinek elég csinos arca van ahhoz, hogy Kata legyen, s aki szegediesen kacabájt hord és selyem kendőt a nyaka körül, s ugyancsak selyem kendővel van a feje bekötve. A Kata rendszerint takaros viganót hord és módosan tud mosolyogni, ha a »finum férfi nép« szeme reá tévelyedik.
A Katák faját János födözte föl, s mint Linné, a nagy természettudós, egész rendszert alkotott osztályozásukra.
A derék férfiú halhatatlan fáradozásait siker követte, s ma már a vasárnapi színházi esték fő-fő érdekét a Katák képezik az »arany ifjúság« szemében.
De lássuk hát őket közelebbről.
*
Aki még emlékszik a »Színházlátogatók« című tárcámra, az tudja, hogy a Katáknál hagytam el, s hogy már eddig mit mondtam róluk, aki pedig nem emlékszik, az úgysem érdemli meg, hogy mégegyszer elmondjam.
A Katának az is egyik főtulajdonsága, hogy ki van fúrva a füle. Ez a Rubikon! ez különbözteti meg a többi sültparaszttól. A Katák közt aztán ismét azonszerint megy a rangfokozat, amint vagy ezüst, vagy arany fülbevalót hord, mint ahogy az intelligens társadalomban az ötágú koronán kezdődik a delnő s tart egészen a tizenegyig.
Ha a societas elméleti tanai szerint »kicsiségekről lehet fölismerni az előkelő úrnőt«, egy gombról, egy hajtűről, valami zsuzsuról, a cipősarokról vagy a cipőorról, a Katát legbiztosabban arról ismerni meg, hogy a színházban a pad szélére vált jegyet, hogy először: minél jobban látható s hogy másodszor: minél jobban hozzáférhető legyen.
A kompánia fehér gukkerei a Katát kétszerte szebbnek mutatják, mint más istenteremtését, mert ki ne vonzódnék a népieshez, mikor ez az irány hódít ma irodalomban, zenében s mindenütt, még a királyi udvarokban is.
(Fölséges nép!… látod milyen divatba jöttél!)
A Katák azonban meg is érdemlik, hogy divatban legyenek; igen derék, szánakozó teremtések. A darabok szomorú jeleneteinél előkeresik a fehér keszkenőt, melybe délelőtt az imádságos könyvük volt beletakargatva, s mely estére le fogja törülni a csókok nyomait, miket a férj háta mögött idegen férfiajk ejt meg rajtuk orvul, és elsiratják a színpadon szereplő hősök balsorsát.
János ilyenkor kedvtelve néz végig rajtuk, s kokett bajuszát megsodorva, hősiesen dörmögi:
Mégis genge az vászoncseléd.
Aradinak a Katák a leghálásabb közönsége; ahol nevetni kell, homéri kacaj harsan föl, ahol borzadni, kígyószerű fölszisszenés emeli a hatást, mikor a komikus, Rónaszéky lép be, az örvendetes meglepetés nesze fut végig a Kata-padokon.
Mikor Jágó bevádolja Desdemonát Otellónak, a Kata mérges pillantást lövell a hazudozó gazemberre, s aztán meg nem állhatja, hogy ott nyomban hangosan le ne becsmérelje a férjét:
És hisz neki a vén szamár! Ez is olyan nagy tökfilkó, mint az én férjem…
A darab végeztével a Kata rendesen meg van izzadva az élvezettől; csurom víz hóna alatt az ingváll. Szemei át vannak nedvesülve a könnyektől, s csak e könnyeken keresztül ragyog át egy-egy hamis mosoly János felé.
A függöny legördül, Kata egyet erősít a selyemkendő bogján, mely hófehér álla alatt megereszkedett, megillesztgeti mideres derekán a kendőt, s a módis szoknya takaros ráncait festői csoportozatba tereli, s úgy lépked ki riszálósan a tömeg között, mint a pávamadár.
Visszagondolva a szomorú történetre, mely itt lejátszódott, még egy keserveset sóhajt az ajtónál, s aztán megnyugodva dünnyögi:
Hiszen talán nem is volt az egészen igaz. Talán csak úgy kigondolta azt valaki.
Még egy utolsó pillantás Jánosra, s vége a vasárnapi élvezetnek, a Kata kilépett a foyerbe, s ott hirtelen elnyeli a sötétség.
János mellén keresztbe tett kezekkel bámul egy darabig, utána lábai legyökereznek, s mikor nem is lát már semmit, még akkor is ott áll némán, mozdulatlan, a »Próféta« felé irányzott lába megtagadja az engedelmességet.
Mi bajod János? Mit állsz itt? Miért nem jössz már?
Megint megsodorja kokett bajuszát.
Hogy miért állok itt? Hüm! mert nem bírok innen elmozdulni, mert… mert mégiscsak nagy az ereje a fehérnépnek.
