II. A Maecenas
II. A Maecenas
Ki ő? fogjátok kérdeni, pedig valamennyien ösmeritek. Ott ül a zártszéksorok elején, s áhitattal csüggnek szemei a színpadon.
Azt hinnétek, bolondja a színirodalomnak, s ösmeri, imádja az írók gondolatait. Pedig nem: ő nem hallgatja a darabokat: ő csak nézi.
A Maecenas bízvást bedughatná füleit gyapottal, neki csak szemére van szüksége; a mi Maecenásunk nem az, aki a római költőké volt, őt nem az írók gondolatai hozzák a színházba, hanem a saját gondolatai.
S a saját gondolatai nem arra valók, hogy kifecsegjem… mert fájdalom, vagynak férji fülek.
Egykor a pajzán La Motte herceg, hogy a Quartier-Latin egy csinos szakácsnéját elhódítsa, egy közönséges muskétás ruháiba öltözött.
Hogy a mi Maecenasunk szívét elhódítsa valaki, ahhoz az szükséges, hogy a színpdon lássa azt a valakit. Neki mindent megszépít a színpad.
Velem esett meg, hogy egyszer az Erzsébet szállodában, ahol több évig laktam, a szobaleány más helyre akasztotta a tükröt.
Nekem az azért mindegy volt. Minden áldott reggel (kivévén azt az időt, amikor délután keltem föl) azon hely előtt tudtam csak nyakkendőmet mereven az üres falra bámulva megkötni, ahol régebben állott a tükör.
Az ő szívére is csak a színpad előtt bírja Ámor fölkötni a szerelem piros másliját.
Egyszer egy elvirulni kezdő színésznőbe volt halálosan szerelmes.
Milyen isteni teremtés! mondja éghasogató enthuziazmussal. Szerettem volna ezelőtt öt évvel ismerni!
Hát iszen ismerted mondja egy barátja , ügyvédjelölt korodban éppen a principálisodnál volt szobaleány.
Ő maga is mondja, hogy ott volt: Rémlik is, hogy láttam, de ott nem tűnt föl.
A mi Maecenasunk csak leszakítva szereti a virágot. Künn a saját szárán, ahol üdén nyílik, nem látja meg, hanem mikor üvegpohárba teszik eléje, a bágyadt illattól elszédül a feje.
