»BÁRCSAK MINDIG SZOMBAT ESTE VOLNA…«
»BÁRCSAK MINDIG SZOMBAT ESTE VOLNA…«
(A jelmezbál stb.)
Agyon ne üss, tiszteletreméltó anya és főleg apa, amiért azt kívánom, hogy mindig szombat este legyen, nem a te károdat szorgalmazom óhajtásommal, mert énmiattam alsószoknyában is küldheted leányaidat, ami engem az egész bálból mulattat, az nem a leányaid kosztümje, hanem a »görbe este« és azon édes tudat, hogy ma az emberek le nem feküsznek, azon boldogító érzés, hogy nem kell örökké attól félnem, hogy a kompánia föloszlik, s magam maradok a Jánossal.
Lapunk báli referense egész rideg szárazsággal mondja el a »Karnevál« rovatban, hogy a jelmezbál várakozáson fölül sikerült.
No, hallja az úr, ha kend csak ennyit tud mondani erről a bálról, akkor kendnek nincs szíve.
Nem látta kend az »Ámor«-t, a szebbik »Zsoké«-t, a pillangót, az ördögöt az ő arany szarvaival, meg a »Kisasszony feleségünk«-et Fanchette-nek.
Báró Eötvös József azt mondja a bálokról, hogy azoknak a társasága olyan, mint egy halomnyi kulcs-csomag: mindenik más-más zárba illik be otthon, míg itt harmóniában zörög össze valamennyi.
Meglehet, hogy Eötvösnek igaza van, s ez esetben nagyon szeretném tudni, hogy melyik volt a társaságból az én kapukulcsom, mert a valóságosat szépen otthon hagytam, hogy még ha akarnám se jöhessek haza az éjjel.
No, de nem is akartam, mert igazán mulatságos kis bál volt. Nem említem a csinosan földíszített termet, melyre még a saját édesapja, Aradi sem ösmert rá, kinek homlokáról váltig csurgott az izzadtság, mikor elgondolta, hogy ez az óriás közönség, ha most innen egyszer hazamegy, sosem jön vissza többé így: szerette is volna valami csodakészülék segélyével eltenni mindennapi használatra.
Nem említem a szebbnél szebb kosztümöket sem, merthát bizony pénzért lehet venni még szebbeket is, hanem amiért nagy dicséret illeti a bál háziasszonyait (az izraelita nőegylet vezérhölgyeit), az azon szellem megteremtése, mely a bált átlengte; az igazi szívélyesség, a fesztelenség verőfénye sütött keresztül a gázsugarakon, sokkal fényesebben azoknál. Mintha egy családi estélyen lett volna ez óriási közönség, hol még az idegenre is ismerősen mosolyognak, hol rangban az az első, aki az akar lenni.
Ez a demokratikus érett szellem még engem is fölbátorított, aki eleinte, egyszerű nemesember létemre, alig mertem mozogni a fényes thüringiai Ritterek, a spanyol grandok és francia hercegek között. Attól féltem, hogy lenéznek.
Csak mikor elgondoltam, hogy ennek a »kék vér«-nek nincs ám nyoma a »Gothai Almanach«-ban, de még a »Nagy Iván«-ban sem, bátorodtam föl annyira, hogy bevonuljak az étterembe.
Ott aztán igazi nemesemberek közé jutottam, akik tán szinte nincsenek benne a »Nagy Iván«-ban, de akikkel egész reggelig iván, be kellett ösmernem, hogy az ivodalom terén nincsenek rangomon alul; de én se vagyok kisebb perszóna, dacára annak, hogy ez estén jelmezbál iránti kötelességérzetből »németnek« voltam átöltözve.
Folyt a bor, gyűltek a palackok az asztalon… valamennyi ideáljaim közül Luhi Margit hiányzott, t. i. a Luhi Margit vízforrás savanyú vize, de hát becsületes ember olyat iszik, amilyen van… s mi ott mindnyájan becsületes emberek voltunk, még azon értelemben is, hogy mindenkinek felesége is volt kivévén engem.
De éppen ebben a körülményben rejlett a veszedelem.
Már t. i. nem abban, hogy nekem nincs feleségem, hanem abban, hogy a többinek van.
Három vagy négy csinos nő folyton ott settenkedett a férje körül, vigyázó és mégis hódító szemekkel. Aki tudja, hogy milyen jámbor jószág a férfinép, az elképzelheti, mennyire lankasztotta e körülmény a kompániát. A férjek zsenírozva voltak, az asztal, mihelyt a szépnem is körülülte, ha nyert is szépségben, de vesztett fényben, amennyiben a férjek nem mertek kedvök szeirnt inni, s az én szemeim is habozva tekintettek hol a palackokra, hol a három szép asszonyra, mintha azon gondolkoznám, mi nyújt nagyobb élvezetet, nézni a másét, vagy élvezni a magamét.
Végre is győzött bennem a józan gondolkodás, s elhatároztam, hogy föláldozom az ital és a kompánia érdekében jó hírnevemet, s szétrebbentem a szépnemet.
Nem tudom, hogy szándékozik-e nekem valamikor Szeged városa szobrot emelni, de annyi bizonyos, hogy ezek a férjek buzgó gyűjtőim lesznek mert sokat tettem értök.
Elkezdtem tettetni, hogy be vagyok marva. Sikerült. Nem vagyok dilettáns ebben a szerepben. Félrevágtam fejemen a klakkot, betyárosan fölkaptam egy boros üveget s úgy tettem, mint aki nagyon haragszik valamiért erre az egész világra, s elkeseredésemben mintha véletlenül esnék odavágtam az üveget az asztal közepére. Csörömpölve zúzódott össze ezer darabra, s üvegforgácsai a világ négy vége felé pattogtak szét.
Az asszonyok még csak a szemüket sem hunyorították.
Nem volt szabad csüggednem. Megint egy poharat adtam át a mulandóságnak olyanféle mozdulatokkal, mintha dulakodó kedvemben a falhoz akartam volna vágni, de útközben kifordult kezemből.
De már erre csakugyan megijedtek, s egy szempillantás alatt üres volt tőlük az asztal. Nem is láttam azután egyiket sem; kivévén a bálteremben a bál vége felé, hol nagyon különös szempillantásokkal tiszteltek meg.
Ezalatt János * mint valami eleven billet correspondence, folyton beszaladgált egy kis szíverősítőre, s elmondta a legújabban történteket a bálból.
*Nehogy valaki a fejét törje rajta, kijelentem, hogy ez a János képzelt alak.
Nagy baj van kiáltja lelkendezve, amint berohan.
Mi történt? Meggyulladt a színház?
Több. Hazament Rónaszékyné.
Igaz kérdem áthajolva a szomszéd asztalnál ülő Pistához.
Igaz, mondja szomorúan.
Majd a »Próféták« közül, kik Enyvári Sarolta udvarát képezték, jött be valaki.
Mi újság odabenn? Ki a legszebb?
Nekem az ördög tetszik legjobban…
Pedig szarvai vannak…
Bagatelle, azok csak ideiglenesek.
Vigyázz, hogy ne a te homlokodra kerüljenek véglegesen.
Ne félts engem, vigyázok rá… hogy ne szorítsák nagyon.
Új alak jő egy kvaterkára: szemei villognak, a nyakkendője le van csúszva.
Hát önnek mi baja?
Hüh! szörnyű melegem van. Egy délolaszországi nővel táncoltam. Uram, milyen lábak! Milyen lábak!
Nem mutatott önnek fügét?
Oh, nem, nem! Mindjárt megfúlok a nagy melegtől!
Meneküljön ön valami hidegebb svájci nőhöz.
Nemsokára előcsörtet László is, gondosan fésült feje az órát mutatja: hogy még fiatal az idő.
Dili! kiáltjuk neki messziről.
A »dili« annyit tesz cigánynyelven, hogy valakinek a fejét nagyon megzavarta valami szép arc, minélfogva hűtlen lett az ivókompániához.
Mi újság a bálban?
El vagyok ragadtatva, ki vagyok vetkőztetve magamból.
Ez csak előnyére válhatik.
A szép zsoké…
Tehát a zsoké zavarta meg… De melyik?… mert kettő van.
Hát a szebbik.
Vigyázzon, hogy ne tegyék lóvá.
Úgyis ott van a nevem utolsó szillabájában.
Meg aztán együtt jár ez a sporttal.
Különben nem kívánom itt visszaadni a párbeszédeket, melyek Szegeden nem lehetnek bizonyos nagyon fontos okokból túlságosan szellemesek, s melyekkel be lehetne tölteni egy egész kötet könyvet is, csupán azt akarom megjegyezni, hogy engem is visszacsábítottak a bálterembe az élénk leírások.
Itt folyton a jókedv pezsgett. Páczi is derekasan csinálta. A »dilit« is ott találtam éppen egy zsoké oldalánál.
Bosszankodva intettem félre:
Hát maga miért bolondítja az embert?
Mivel?
Hát 'iszen nem ez a »szebbik« zsoké.
De bizony ez a szebbik.
No már nekem a másik a »szebbik«.
Sajnálkozva mosolygott rám, én szinte sajnálkozva őrá.
Sokáig nem bírtam a nők közt megmaradni. Udvarias kalauzokkal tudományos fölfedezésekre indultam el szomjtól (már t. i. tudomány-szomjtól) vezetve, az öltöző helyiségekbe.
Ott föl is fedeztem két elrejtett ivóbarlangot, hol vidám pezső-durrogás vegyült bele az átszűrődve belopódzó zenébe. A pezsgő nem volt jó, s csakhamar elálmosított. Elhatároztuk, hogy hazamegyünk.
A ruhatárban valaki megszólított.
Hogy mulatott?
Félig jól mondtam neki.
Hogy tetszik a bál?
Egészen jól.
Nincs rá semmi megjegyzése?
Az, hogy egy személlyel »több« volt jelen, mint kellett volna, s egy személlyel »kevesebb«, mint kellett volna.
*
És ez egészen jellemezte a mai bált az én szempontomból.
Hanem hát… hohó… ha én még ilyen okosat tudok mondani, akkor még nem megyek haza. Menjünk a fölsővárosi kaszinó-bálra.
Körülbelül négykor értünk oda; ott már a vége felé járták. Jánosnak úgy kellett küzdeni, mint valami oroszlánnak, hogy táncosnét kerítsen a távozókból.
S mivel igazi kincs volt itt táncosnőre szert tenni, én is megkívántam; egy szőke hölgyecske jutott osztályrészemül, aki táncközben megkérdezte nevemet.
Engedje meg nagysád, de nem mondhatom meg.
Faggatott, miért.
Nagysádnak bevallom; odaát Erdélyben egy kicsit agyon találtam ütni egy embert mondom neki súgva , most itt a rendőrség elől rejtőzöm, nevemet mélyen eltitkolva.
A kis gerlice sápadt lett, mint a fal, s midőn a helyére vezettem, alig egy szempillantás alatt híre-hamva sem volt.
Szétnéztünk. Üres volt a terem. Magunk maradtunk négyen és Kukac.
Az ott állt a banda élén, mint a cövek s angol flegmával kérdezte.
Tartsuk-e még, kérem alásan, a bált tovább is?
