A MI URAINK, A PINCÉREK Báli-referáda-féle
A MI URAINK, A PINCÉREK
Báli-referáda-féle
Báli-referáda-féle
Újra a felsővárosi kaszinó sarokszobájában virradt rám a péntek. Valaha a jó Letorieres márki a könyvtáblákban boros palackokat rejtegetett. Mindig ezt a benyomást teszi reám a felsővárosi kaszinó könyvtára, mely a sarokszobában van fölállítva, szemeim keresik a pajzán márkit, s nyájasan pihennek meg a mogorva könyvtáblákon, mert tudom, hogy azok csak hamis külszín, s unalmas lapok helyén mosolygó palackok rejtőznek.
Az én kedves vármegyémben, melybe bárhonnan is visszaszáll a szívem, s gondolatom viszi… volt egy mogorva, hatalmas főispán, akitől az egész vármegye reszketett. De a derék főnemesben mégis volt egy szeretetreméltó vonás minden keménysége mellett, mindig arra vigyázott, valami baja ne essék a két vicenótáriusnak, mikor éjfél után berugva hazakerült.
Egyszer egy tégladarab hevert a vármegyeház udvarán. Rákiált kemény, pattogó hangján a várnagyra:
Szedesse föl onnan azt a téglát, barátom, mert meg talál benne valamelyik nótáriusom botlani!
Hálás pillantást vetettem a grófra; azóta sokszor csendülnek meg szavai fülemben, és még többször jut eszembe, hogy bár mindig lenne valaki, aki félrerakassa előlem a tégladarabokat, amikben meg lehet botlani.
S bizony nem rakja félre senki.
A mi uraink, a pincérek is annyi mindent összehoztak erre a bálra, hogy az embernek a lelke bizony nagy kedvet érzett megbotlani. Eddig már vagy négy bált láttam Szegeden, de hiába, mégis csak a pincérek bálja volt a legvígabb.
Ezek az emberek, akik egész áldott esztendőben minden nap látnak bennünket mulatni, annyira eltanulják azt hogy mikor aztán rájuk kerül a sor, háromszázhatvanöt nap visszatartott széles jókedvét teszik egyrakásra és olyan urasan vágják ki, hogy az szinte több már, mint a polgári elit-bálak: úgyszólván mágnásos íze van egy kicsit.
Urasabb a légkör, bár szögletesebb a modor: mert a polgári elem megtanulja utánozni külsőségekben az urakat, kiket csak külsejük után ismer, de azokra, akik oly közel állnak az urakhoz, hogy közvetlen szolgálják, ráragad valami a belső tulajdonokból is.
Szapáry Gyula, a mostani belügyminiszter szokta mondogatni: »Wenckheim Bélánál csak egy gavalérabb embert ismerek Európában, s ez a komornyikja.«
No, a pincér-bál sem engedett gavallériában egy hajszálat sem a többi bálnak. Sőt volt egy karakterisztikus úri vonása is, amit eddig még itt Szegeden nem láttam. Majd minden belépő vendég odajárult a lady-patronesse-hez, hogy megérkezését nála bejelentse, s esetleg bemutassa magát.
Azonfölül a kotilionnak volt egy szépen poénírozott figurája, ami még XIV. Lajos fényes udvarából került ki, s ami magán hordta a francia esprit bélyegét; a táncosné két eléje járuló táncos közül az egyikkel egy-két tourt tett, s a másikat, akinek kosarat adott, megkínálta egy pohár pezsgővel.
De különben nem is lehet valami szebb harmóniát elképzelni, mintha egyforma emberek mulatnak együtt, kiket nem választ el a rang- és foglalkozási különbség, kik meg vannak magukkal elégedve és nem utánoznak senkit, hanem a saját bőrükben mutatják magukat.
Ágai Adolf azt a jó viccet csinálta egy budapesti pincérbálra, hogy mikor a »kredencben« valami vendég erősen talált csengetni, a négyest táncoló pincér-sereg mintegy önkénytelenül egyszerre eleresztette a táncosnéját, s eszeveszetten rohant be.
Ez a jó tréfa azonban csak tréfa marad; most a pincérek voltak az urak, s oda sem hederítettek a csengetésnek. Sőt inkább mi jártuk az ő vezényszavuk szerint, s a kis »Fridolin«, kit még csak tegnapelőtt szidtam össze cudarul, amiért hidegen hozta be a rostélyost, most szigorún rendreutasított, amiért ott mászkálok nem táncoló létemre a sleppek között, s egyáltalán alkalmatlanságára vagyok mindkét nembeli ifjúságnak.
Bámulatos az, hogy a pincérkedés nem előkelő foglalkozás az európai társadalomban. Pedig hát ezekből az emberekből lesznek a szállodatulajdonosok és a vendéglők bérlői. Ezeknek az embereknek (és nem a királyoknak) kezében fekszik jövőnk és összes boldogságunk. Az úr és pincér együttvéve érnek valamit. Olyanok, mint az érem, írás az egyik, kép a másik oldala. Mi lenne az úrból, ha nem volna, aki engedelmeskedik neki, s mi volna a pincérből, ha nem lenne senki, ki parancsoljon vele? Az úr és a pincér fogalmát nem lehet egymástól elválasztani. Egyik a másiktól kölcsönzi fényét.
A megboldogult Kákay Aranyostól (aki különb ember volt ezeknél a mostaniaknál) azt kérdezte egyszer az egri érsek, hogy ugyan milyennek képzeli ő a mennyországot.
Igen szép szobalány, igen jó konyha és nagyon pontos szolgálat.
Az ország legszellemdúsabb emberének e nyilatkozata már magában véve nagy súly a társadalmi állások mérlegelő serpenyőjében, de ha hozzávesszük azon sok apró szekatúrát és zsarnokoskodást, melynek a pincérek részéről ki vagyunk téve, igazán el lehet mondani, hogy azok a mi uraink, akiknek kezéből csak a halál szabadít meg vagy a házasság, ami körülbelül egyre megy.
De mit beszélünk mi itt a halálról! mikor az innen most olyan messze van, míg a házasság olyan nagyon-nagyon közel!
Hetven csinosabbnál csinosabb pár járja benn a kotiliont. Hány lehet ezekből tavaszra boldog menyasszony s vőlegény?
De hát honnan támad ez a sok szép leány gomba módra? Hiszen ezeket még én sohasem láttam!
Eredjünk kissé szóba a háziasszonnyal, aki talán tudni fog adni fölvilágosítást némelyikről. Nem nehéz a háziasszonyra ráösmerni. A rendezők az ő arcképét hordozzák jelvényeiken, s a terem az ő ruhájának színei szerint van díszítve. (Kellemes figyelem és udvariasság a rendező bizottságtól.)
Ön nem táncol? mondja a háziasszony szemrehányólag.
Gyászom van, nagysád.
Mióta?
A mohácsi vész óta… De hagyjuk ezt, kérem… Inkább mutassa meg nagysád, melyik a legszebb kisasszony.
Az ördög ismeri a maga gusztusát.
Nohát akkor kérdezzük meg magát az ördögöt.
Az ördög, kiről minden bálra járó becsületes ember tudja, hogy a kedves háziasszonynak a húga, éppen akkor hódítgat ismét sebes tánc közben egy veszendő lelket, minélfogva egy olyan halandó bolond emberrel, akit már meghódított, szóba sem áll, s utoljára is a háziasszonyomon marad a kellemetlen tisztség, hogy mint lapreferensnek bemutatgassa a szépeket.
Ott van az a szép szőke lány. Látja?
Látom. Gyönyörű! Ki az?
Az a Ninuska a Hungáriából.
Hát az a barna, piros ruhában?
Az a Katica.
Engedje meg, hogy följegyezhessem, mert elfelejtem holnapig.
Mintegy harminc nevet diktált föl jegyzőkönyvembe.
Fájdalom azonban, ma reggel valahol kirántottam a zsebemből a cédulát; most, hogy le kellene írnom a bálkirálynékat, egyetlen leány sincs meg a harmincból.
No, ne is maradjon esztendő-ilyenkorig a harmincból egyetlen egy sem, már t. i. leány.
