FARSANGI GONDOLATOK
FARSANGI GONDOLATOK
Mikor réges-régen búcsút vettem ifjúságomtól örökre, bizony nem hittem, hogy még egyszer valaha összekerülünk Szegeden. Fölkeresett, rám akadt ez a régi jó barátom, s megint megvagyunk együtt. Az igaz, hogy átkozottul néz ki; négylovas hintón járt, mostan gyalog lépked, s a tarisznyájában, mely tele volt színig virággal, most csak a virágok csutkája zörög még.
Régi jó barátom csak lassan ismert rám , szinte megcsodálta, én vagyok-e vajon, aki eltaszítottam; arcának aranyos mosolya elbágyadt, amint felé nyújtám reszkető kezemet… vonakodva ölté a magáéba.
Hát csak megint karöltve járjuk végig a farsangot, a bálokat.
Csakhogy milyen mogorva lett azóta ez az én hajdani pajtásom, nem beszél már édes suttogva titkos, homályos gyönyörökről, a báli éjek tündérbirodalmáról, angyalok röpülését nem festi elém élénk képzelete, hókeblek pihegését nem hallom többé, lelkem nem fürdik bűvös mosolyok aranyos sugaraiban, szemem nem ittasul meg elandalító női képeken, arcom nem lesz pirosabb, homlokom nem lesz forróbb, szívem nem dobog sebesebben…
Minek kerültünk már mi össze?…
De ha már összejöttünk, s te nem bírsz szólani többé, a régi hévvel a régi hangon, ha ostobán unalmas lettél, hát akkor hallgass el… hadd, én beszélek neked a bálokról:
Hiszen te végtelenül megcsaltál engem. Azóta már megjártam az életet, s rájöttem, hogy hazudtál.
Milyennek mutattad be nekem a bált azelőtt? Szivárványszínnek, virágillatnak, pillangószárnyak hímporának hittem, ami nem volt csak szemkápráztatás, aranyvárakat építettem arra, ami nem volt egyéb csak levegő, hegyről-hegyre vágytam, s amint odaléptem, a hegy nem volt más, mint füst. Te festetted azt hegynek!
Most már én mondom el neked, mi a bál.
Hetven font piros festék, nyolcvan font fehér festék (vulgo rizspor), tizenkét mázsa csipke és tüll, kétszáz mázsa emberi hús, egy lat szellem.
Mintegy öt év előtt nagy álarcos bálra készültünk Balassagyarmaton; éppen azon törtem a fejemet, milyen kosztümben menjek, hogy rám ne ismerjenek, mikor Dessewffy Elek azzal a tanáccsal szabadít ki emésztő töprengésemből:
Tisztíttasd ki pajtás két forintért a fogadat, s az ördög sem fog rádösmerni.
Ez a jó tréfa, mint hírhedt fekete fogaim hiteles attestátuma, akkoriban még a Borsszem Jankóba is bekerült, s engem igen elkeserített, mert meg voltam győződve, hogy most már nem kapok széles e hazában feleséget ezekre a fekete fogakra.
Hogy változnak az idők! Még csak öt rövid év fordulója, s most azon töprenkedem, hol vegyek a farsanghoz olyan kosztümöt, hogy rámismerjenek. Hol vegyem a pezsgő jókedvet, a benyomásokra fogékony kedélyt?
Ki tisztítja le szívemről azt a rozsdát, melyet öt hosszú év reája hullatott?
Mire a nyájas olvasó idáig jut e sorok olvasásában, bizonyosan meg fog botránkozni, hogy minek rontom én a fiatalság örömeit, aztán mit beszélem én itt a magam dolgát, minek szólom agyon a mamák reményét, s diszgusztálom a házasulandókat. Hagyjam a világot a maga útján… semmi közöm hozzá, ha kivettem a magam részét.
Önöknek egészen igazuk van, ha fölületesen nézik a dolgot, ámde ha meggondolják azt, hogy:
1-ször egy újságíró még tréfából sem beszél igazat soha;
2-szor, ha netalántán mégis igaz szó vetné ki magát a tolla alól, nyomban úgy elcsavarja, hogy nagyító üveggel kell benne az igazi célzatot keresni…
akkor önök rájönnek, hogy talán azért is festettem olyan sivárnak kedélyállapotomat, hogy elrettentő példának beleugrasszam az ifjúságot a házasság szent aktusába.
Pedig nem azért tettem.
Én igazán gyűlölöm a nőket és bálokat, s be is tudnám bizonyítani mindazt a rosszat, amit csak elképzelek róluk, ha nem volna ez az átkozott fekete fogam.
Sokan kérdezték már tőlem, kik jobban ösmernek, s kik tudják e két-három év óta folyton erősbülő ellenszenvet, hogy hát miért dicsőítem mégis irkafirkámban a nőket.
Hja , mert fekete fogam van.
Ha nem volna fekete fogam, akkor nem kellene attól félnem, hogy a nők ki nem állhatnak.
S ha attól nem kellene félnem, hogy a nők ki nem állhatnak, akkor szabadon el merném mondani felőlük a véleményemet.
El merném pedig mondani azért, mert senki sem vethetné szememre, hogy »ebből is a fekete fog beszél«.
***
…És most már vedd úgy nyájas olvasó, hogy végigolvastad a tárca cikkét, s mikor a föntebbi három csillaghoz érsz, állj meg, s gondolkozzál, hogy milyen célzatot értettél hát ki belőle.
Kitaláltad-e, hogy azért írtam mindezt, hogy a »haza hálájának« visszautasításáért ekszkuzáljam magam.
Kitalálod-e, hogy 77 piripócsi, 19 szilasbalhási, 26 pitymándi és 46 baglyaslajtai »zártkörű« bálban lettem beválasztva rendezőnek. 100 ezer embert kellene megsértenem, ha egyszerűen azt hajtom: nem fogadom el.
S ahelyett mind a százezer meghajlik a hatalmas argumentum előtt, hogy: »Nagyon sajnálom… nem tehetem… hanem ne volna csak fekete fogam!…«
És mégsem találtad ki, nyájas olvasó!
Mondunk mi újságírók olyan okos dolgot néha, hogy saját magunk is csak harmadszorra találjuk meg benne a nagy okosságot.
Semmi sem igaz, amit mondtam.
Amire legkevésbé számított az olvasó, erkölcsi irányú cikk akar ez lenni a fiatal lányoknak, kik ma mennek először a bálba, s kiken a nyájas bók, a behízelgő szó olyan hirtelen fog, mint a lehelet a késpengén.
Hallgassanak hát ide, tisztelt kisasszonyok. Legelőször is engedjék meg, hogy per tu legyünk. Így hamarabb beveszik a jó tanácsot.
Tehát…
Mikor ott fogtok táncolni a színházban, jusson eszetekbe, hogy a színházban vagytok, s mikor nem a színházban, hanem valahol egyebütt lesz a bál, akkor is jusson eszetekbe, hogy a színházban vagytok, s mikor imádótok édes, csábító szavakat suttog a fületekbe, jól megvigyázzátok, nincs-e fekete foga.
Mert fekete az néha, ha fehérnek látszik is.
