A HÉT »NAGY ESEMÉNYE«
A HÉT »NAGY ESEMÉNYE«
Hogy végre már megvirradt a füleknek is! Ez a hét a füleké volt. S fül az bőven van Szegeden. Öröm volt látni, e lenézett testrészek uralomra jutának annyi idő után, s nagy tekintélyükben, fontosságuk öntudatában, mintegy kipirulva mosolygón hirdették az emberi ábrázatokon, hogy »ma mi vagyunk az urak«.
Aki nem kóstolta Bogdani Wandát, az okvetlenül meghallgatta Joachimot. Oh, de édes volt mind a kettő!
Mikor nemrég itt Szegeden volt Szalay Imre képviselő, ki most a »sárga-fekete republikánus« címét viseli, egy felsőemeleti páholyból néztük a színielőadást.
Szalaynak az a szokása, hogy a »ház«-ban szeret sok egyébről beszélni, de nem a politikáról, míg ellenben a házon kívül örökké a politikáról elmélkedik.
Lássa ön mondja halkan , minket magyarokat az fog tönkre tenni, hogy nem szeretjük a pénzt.
Én bizony szeretem…
Szereti, de csak azért, hogy mielőbb túladhasson rajta. Addig hiába beszélünk mi a miniszteri gazdálkodás ellen, míg magunk is takarékosakká nem válunk. Nekem erre nézve van egy tervem…
Nekem is vágtam közbe hirtelen.
Halljuk először az önét.
Az igen egyszerű. Az aranyokra és a bankjegyekre a király képe helyett a Borcsáét kell veretni.
Ki az a Borcsa? Aztán mi lenne akkor, ha az ő képe jönne a pénzeken?
Hát az lenne, hogy a férfi ember a világért sem adná ki kezéből a fotográfiáját… fösvénnyé lenne mindenik…
De hát a nők?
Azok pedig úgy eltennék a bankót, hogy sohasem lásson napvilágot, nehogy még inkább forgalomba hozassék a férfivilág előtt páratlan vetélytársnőjük.
No, az ön terve elég bolond , mondja Szalay Imre megnyugodva, mert már szörnyen meg volt ijedve, hogy a jövendő idők pénzügyminiszterével diskurál.
Most már hadd halljam én az ön tervét…
El kellene törülni a gondviselésnek az öt érzék közül egyet, éspedig a hallást. A magyar embernek ez kerül a legtöbb pénzébe.
Nem a látás?
Nem. A látásnál még a tapintás is költségesebb.
A fejemet ráztam, s nem hittem el egész tegnapelőttig.
Hiszem már, mióta a Joachim hegedűje megszólalt a Lloyd-teremben mélabúsan, mint a fájó szerelmi ábránd, szilajan, mint a csapkodó láng, viharosan, mint a háborgó tengerár, halkan, lágyan, mint a kifáradt fájdalom elhalóban…
Hogy érti az az igénytelen fekete ember játszani a szívekkel! Kimuzsikálná az, ha akarná, még az egyiptomi alkirály utolsó forintját is a zsebéből.
Az édes hangok mint a szikrák röpködtek szanaszét a hosszú, közönséggel zsúfolt teremben, és meggyújtották a szemeket és a szíveket mindenfelé…
Mindenki jobb lett, mint mikor belépett. A zene templommá tette a termet, és közel hozta az istent.
Egyik ismerősöm hozzám fordult s így szólott:
Nem értem, milyen csoda esett ma. Itt vannak teljes számmal a hitelezőim, s mind oly barátságos képpel néznek rám szegények, mintha ők tartoznának nekem.
Hát ezeket bizony a zene jobbította meg.
Szent Dávidot úgy ismerjük, mint a legjobb muzsikust (mi magyarok pláne nagyon ismerjük szent Dávidot, mert sok mindenünket elhegedülte már), de hát micsoda még szent Dávid Joachimhoz képest!
Ez nem hegedül a mennyországban, hanem lehegedüli a földre a mennyországot.
Kár, hogy ez a mennyország csak vagy másfél óráig tartott. Joachim punktumot csinált, bepakolta a hegedűjét, az angyalsereg kivonult a garderobe-ba, s ott bundákba és nagykendőkbe temetkezve szétszéledt hazafelé…
Izgékony természetemnél fogva, mivel a mennyországban sem tudnék békén ülni egy helyen, elvetődtem a hangverseny alatt a különböző rétegek közé.
No Kukac! mondom a »próféták« az ajtóban szájtátva álló udvari muzsikusához , mit szól kend ehhez a Joachimhoz?
Az a mondásom van csak kérem alásan,… hogy akárhogy vesszük is, a hegedű az oka, …abba van benne a mestersége, …de hát mit ér az? mikor ő mégiscsak nímet.
Erdélyi Náci leverten járt-kelt a közönség között, magasodó homlokán kidagadtak az erek, s ő is, aki olyan jól csinálja, szinte szégyenkezve süté le szemeit a tarka-barka közönség előtt, melyet ha meglát vala itt egy csoportban Napóleon herceg, ki Budapestet »szép nagy falu«-nak nevezte, bizony-bizony eltéveszti, hogy valahol Párizsban van, ha nem is a Saint-Germainben, hanem legalább a Quartier-Latinben.
Hanem azért valami mégis emelhette az Erdélyi Náci szívét is, mert nagyokat bólintgatott közbe, aztán úgy odatapadtak szemei a Joachim vonójára, hogy tán le is pörzsölték volna a lószőrt róla, hahogy nem úgy állna a dolog, amint Gilagó mondja, hogy az óperenciákon túli boszorkánykirály legkisebbik lányának patyolat-selyem hajából van az a vonó kifundálva: s fülemilék aranytepsiben kisütött zsírja a kenőgyantája.
Könnyű azzal aztán a bolondnak is muzsikálni!
A »próféták« is kirukkoltak teljes számmal: az aranyifjúság nem hiányozhat sehonnan. Domború mellét ott feszegeti Pál, János kacér bajusza szinte kétfelé látszik szelni a termet. A fiúk kebliben azonban nagy az elégedetlenség amiatt, hogy bele nem szólhatnak a muzsikába. Látszik rajtuk a türtőztetés és a kényelmetlen önmegfékezés, amint erőszakkal kapaszkodnék belőlük kifelé a hetyke szó:
»Most mög hadd gyüjjön az én nótám!«
Minden szegedi műértő jelen van, még az is, ki valamely mellékes oknál fogva műértő, mint például Kamaczy Ferkó, akinek a nagybátyja volt zeneértő; a Czeklesz-kisasszonyoknak egy ócska zongorájuk maradt egy szabadkai nagynénjük után, ennek a révén vágnak okos, bíráló ábrázatokat a Joachim művészi futamaihoz. Özvegy Kubik-Pirinyó Borbála egyik fiatalkori kedvesének volt egy zenevirtuóz barátja, minélfogva ő is hivatva van arra, hogy véleményének nyomatéka légyen.
Nagy Pista, a színház tenoristája egy oszlopnak dől, onnan hallgatja a száraz fa tündérrívását, s teljes meggyőződéssel mondja a szomszédjának:
Mégsincsen az világon semmi szebb, mint az embernek az hangja.
Az ajtónál egy kereskedő kiált föl lázasan:
Djönörű!
Micsoda, Kóbikám? A mozsika?
Ej, dehogy, Móric, dehogy! Hanem a szerszám, a hegedő, aki echt von Cremona és megéri 30 ezer florin.
Végre elhangzanak a ropogós magyar csárdás utolsó akkordjai is. Fölriad a taps, s utána egy nagy káosszá gomolyodik a tömeg, lármával, zajjal tódulva le a sötét lépcsőkön.
Egészen megfiatalított ez a zene, súgja egy őszülni kezdő férj, felesége muffba sülyesztett karját a magáéba öltve… Másodszor szerettelek meg ma e bűvös hangok hatása alatt, kedves pipikém…
Ah! sóhajt a nő szánakozólag nézve végig a hozzásímuló alakon, mintha mondaná:
»Szegény bolond! Teneked fog hát legtöbbe kerülni a Joachim hangversenye.«
