SZEGEDORSZÁG
SZEGEDORSZÁG
Ha valaki Bács vármegye beli ember ide vetődnék most, egész ámulatba ejtené ez az itteni alkotmány, hogyan csinált a víz Szegedből külön országot.
Ott székel az udvar a Zsótér-féle házban, s nemsokkal kisebb az, mint valaha teszem azt az Apafi Mihály uramé lehetett.
Egész fényében az udvar, sürgő-forgó udvaroncok járják a folyosókat, s benn a teremben a Nagyúr tanácsosai csoszognak, sugdosnak, szövetkeznek és marakodnak. Foly azt udvari intrika is. A zárt ajtók mögött, a tükrök előtt mosolyogni tanulnak a hízelgők, s cselt szőnek a diplomáciára hajlandóbbak.
Ott látom Teleki Mihály uramat, Horváth Gyulában, Naláczy és Bánffy uraimék bontakoznak elő Végh és Komjáthyban. Valóságos Veér György Bakay Nándor. Csupán őkegyelmét, Béldy Pál uramat nem látom sehol sem. (A Béldy Pálok most nem járnak a fejedelmi udvarokba.)
S künn a város is egészen a székváros alakját viseli. A várfalakon a festői hadi sátrak ülnek egymás mellet s pőrére vetkőzött katonák köpködnek le a falakról. Látszik, hogy közel kell lennie valahol a fejedelemnek, mert rá sem hederítenek a kapitányra.
S maga a hatalmas fejedelem nem függ senkitől, és sokkal nagyobb úr, mint holmi fejedelmek. Háborút nem üzen neki senki, mert mások tartoznak őt megvédelmezni, adót nem szedet, mert azt is mások végzik helyette, parancsol mindenkinek és nem engedelmeskedik senkinek, uralkodik, ahelyett hogy kormányoznék.
Izgatottan jár-kel a szobában, ambíció feszíti mellét, gond üli arcát, kegyeket osztogat jobbra-balra, és mégis szerencsétlen, mert nem tud aludni. (Bezzeg boldog ember volt hát töltéstvédő Lukács György, ki ellenkezőleg semmi egyebet nem tudott, mint aludni.)
Nehéz volt nekünk ebbe az új állapotba beleszokni. Nekünk, akik megszoktuk már, hogy Zombory szenátor történeti nevezetességűvé vált kalapja alatt is hatalom van, fáj látnunk, hogy a főispánnak hatásköre is megcsorbult, s midőn a Nagyúr valamelyik szobájában meglátja őméltósága a tükörből a saját alázatossá vált ábrázatját, bizony nem csoda, ha nem ösmer magára s kérdőleg eltűnődik: »Te vagy, te vagy jó öreg Dáni Ferenc?«
Bizony talán nem is ő az. Vagy ha ő, akkor úgy járt, mint Don Alcazo, a nemes spanyol lovag, kit szilaj paripája odavitt, ahova akarta, s kardja hegyén galamb ült, szelíden suttogó tanácsokat osztogató.
Reiznert kilőtte alóla a közvélemény, kardját, hatalmi jelvényét kiütötte kezéből a biztosi intézmény; csupán a galamb maradt meg neki: s arról a galambról is kisült, hogy csak szarka.
Tünékeny minden e földi létben, s kivált ebben a nagy melegben könnyen olvad a nagyság és hatalom. De hát a hatalom elvégre is nem olyan, mint az idő, hogyha elröpül, vissza nem kerül. Lesznek még jó idők Szegeden, midőn elveszítjük monarchiális jellegünket, s visszakapjuk megint a »jó öreg Dánit«, kivel ha tréfálnak is, kit ha kicsinyítünk is, mégiscsak szeretjük, mert visszatér vele az ős patriarkális modor, s mert ő mégiscsak a »miénk«.
Mindig kicsordul a könny szememből, mikor meghallgatom azt a szegedi epizódot, hogy a követjelöltet itt ekképp ajánlotta az illető párt vezérszónoka:
»Ajánlom pedig követünknek X. Manót…
(Gyér éljenzés és vegyes ellentmondások.)
»Városunk jeles fiát… és… és…
A szónok ekkor ránézett a karzaton ülő feleségére, ki a szemeivel bátorítá, s így fejezé be hirtelen:
»És sógorunkat.«
(Általános lelkes éljenzés.)
Isten ellen való vétek ilyen városba behozni a modern levegőt, hol ennyi oroginalitás terem. Nem valók vagyunk mi monarchiának. Nem az európai civilizáció talaja ez, hanem a magyar hagyományos fejlődésé. Nem kellenek ide nagy házak és nagy emberek. Ez a kisemberek és kis épületek hazája.
Azok az alacsony viskók szerény födelükkel, vakolatlan falaikkal, melyek most sár és rom, azok voltak Szeged városa, s nem igaz az a bonmot, hogy Szegedből a falu dőlt el, s a város megmaradt. Szegeden a falu volt a város, s az igénytelenebb része volt értékesebb.
Azért is esik rosszul a benszülött gányónak, mikor a bizottság holmi európai értékfogalmak szerint becsüli meg kárát, rombadőlt háza helyén. Ki bírná annak a helynek az értékét meghatározni, ahol a nagyapa térdén ringatta az unokát? Nem fizeti azt meg a burkus király kincses kamrája sem!
Tisza Lajos, mint a hír beszéli, s mint gyönyörű beköszöntő beszédjéből is kilátszott, érzi is a közelgő népszerűtlenség szelét.
Mondják, hogy ennek kikerülése sok aggodalmat okozott neki.
Egyszer állítólag meg is kérdezte volna Horváth Gyulát, hogy mit gondol, miként lehetne folyton népszerűnek maradnia.
Hja, kegyelmes uram felelte Horváth Gyula , ha én azt tudnám, akkor én magam próbáltam volna meg már régen.
Akkor aztán egy kedélyes órájában ennek a titoknak a megoldásával bízta meg az egész biztosi tanácsot.
Izzadtak egy félnapig. Senki sem találta el. Mindössze Komjáthynak volt egy indítványa:
»Hadd járjon a királyi biztos mindennap feketézni az »Oroszlány«-ba, ott hangosan kérje a pincértől az »Egyetértést« és még hangosabban szidja Herrichet!«
A propozíció elég jó volt, de mégsem egészen biztos. Ilyet lehetetlen volt találni.
Végre is azon bizonyos helyen, ahol az a bizonyos tizenhárom mameluk szokott tanácskozni, egyszer csak véletlenül kipattant egy magvaszakadt mameluk fejéből a szikra:
Tisza Lajos okosan tenné, ha a segély kiosztásnál az utolsó forintot csak akkor osztaná ki, mikor már benn ül a kupéban elutazóban innen. Így tán megmaradna népszerűnek.
A mameluk jól okoskodik. Ez az egyedüli mód népszerűnek maradni.
