VAHOT IMRE BÁCSI
VAHOT IMRE BÁCSI
Szegény Imre bácsi, hát már magából is csendes ember lett! Sohasem találkozunk többé egy kvaterkára a »Kümmerling«-nél, ahol úgy szerette a »tavalyi sillert«. (Már t. i. minden évben a tavalyit.) Hiába fogom keresni ezentúl, ha a budai oldalon végigmegyek, guruló, gömbölyű alakját. Sose fogja többé elmondani kedvenc szavajárását, hogy »Úr vagy, öcsém, a palóc beszédeddel«.
A nagy prémes gallérú deák-köpönyeg, melybe olyan jól illett bele Imre bácsi, gazda nélkül marad ezentúl, s a Császár fürdői kápolna-palota márvány kövezetén sohasem fognak többé visszhangzani csoszogó léptei.
Az 1877-i telet együtt töltöttük a Császár fürdőben. Lauka Guszti bátyám, Vahot Imre és én. Egész írói kolónia volt együtt. Pesti barátjaink át-átrándultak s ilyenkor aztán vidám vég koronázta a napot. Kivált midőn a tél vége felé Zubovics Fedor is odacsatlakozott hozzánk lakónak, a kápolna-palota szinte virított a pezsgő élettől.
Zubovics »Nógrád« nevű lovát, melyet én neveztem el »Gumi-guminak«, trenírozta ott a Duna átúszására. A Fedor lova mindnyájunk kedvence volt: szinte éreztük, hogy nagy dicsőség vár a Gumi-gumira, ki most a debreceni ménesben tölti megérdemelt nyugalmát.
Volt akkor egy közös ideálunk a Borcsa. Imre bácsi födözte föl; mi meg ketten Fedorral beleszerettünk.
A Borcsa nem tartozott a társadalom elitjéhez, egy korcsmárosnak a lánya volt, de a legköltőibb teremtés mindazok között, akiket csak ösmertem. *
Ez az a Borcsa, akiről olyan gyakran megemlékszem, s akit vidékies ízetlenséggel hibásan azonosítanak Szegeden élő, s előttem merőben ismeretlen egyénekkel; csupán azon okból, mert azok talán véletlenül éppen ilyen keresztnevet viselnek.
M. K.
Az öreg Imre bácsi igénytelen demokrata ember volt, de azért nagy büszkeség lakott szívében, keveset szólt, de sokat gondolkozott.
Különösen az fájt neki nagyon, hogy az irodalomból kiöregedett, s hogy mi fiatalabbak őt, ki a dicsőség tengerében nyakig úszott egykor, fölülhaladtuk az írói mesterségben.
Mit ér a próza? szólott egykor mérgesen , aki beszélni tud, az azt le is tudja írni, amit beszél… Korhadt a szívetek… nincs benned egy garas ára poézis. Verset írj, ha ember vagy… én azt is tudok.
No jó, írok hát verset is… ha Imre bácsi is ír. Akié a rosszabb lesz, fizet a másiknak tíz liter bort.
Áll.
Ki lesz a zsüri?
Az Ágai Adolf lapja, a »Magyarország és Nagyvilág«.
A terminus?
Egy egész óra.
Most állapítsuk meg a tárgyat szóltak barátaink.
Pompás tárgy lesz mondja Zubovics , ha a Borcsa kisasszonyt légyottra híjjátok…
Belenyugodtunk.
Egy óra múlva készen voltak a versek.
Először jött az Imre bácsié (s valószínűleg ez volt az utolsó szépirodalmi műve).
A légyott
Oh Borcsa angyal, mint imádlak én,
Öreg vagyok, de szívem még legény,
Sok ember szereti igazán a telet…
Oh angyali Borcsa, szeress hát engemet.
S ha szeretsz, ne szégyeld galambom magadat,
Gyertyaoltás után lopd meg alvásodat,
Jövel ki a kertbe, hol epedve várlak,
És forrón dobogó kebelemre zárlak.
Öreg vagyok, de szívem még legény,
Sok ember szereti igazán a telet…
Oh angyali Borcsa, szeress hát engemet.
S ha szeretsz, ne szégyeld galambom magadat,
Gyertyaoltás után lopd meg alvásodat,
Jövel ki a kertbe, hol epedve várlak,
És forrón dobogó kebelemre zárlak.
Büszkén tekintett szét szegény Imre bátyánk, mikor a versét felolvasta.
No, ugye emberül csinálom még most is… Most már te jössz, gyerek! Hadd lássam…
Most már nekem kellett előrukkolnom. Íme, hadd álljon itt első és valószínűleg utolsó versem is, melyet a »Magyarország és Nagyvilág« 50-ik számából híven lemásolok:
A légyott
A kertbe várj, ha jő az alkonyat
Sötét ruhát öltvén, mely alatt
Tovább szövődhet az édes titok.
A kertbe’ várj. Kicsiny virágaid,
A jázmin-bokrok megszólítnak ott,
Suttogva lágyan, mintha mondanák:
Sorsunk közös, mi is, te is virág,
Egy kéz letép gyöngéden, édesem…
Szebb tájra visz; a szív mellé teszen.
Vizsgáld meg a csukott virágkehelyt,
Hol a kifáradt méh tanyát talált
És szívja a méz édes mámorát.
Vigyázd a lombot, a fa ágiról
Elszállt madár után hogy integet:
Szólítsd meg végül a természetet,
Az majd kinyitja titkos lapjait
S ott minden sor szeretni is tanít
...................
Sötét ruhát öltvén, mely alatt
Tovább szövődhet az édes titok.
A kertbe’ várj. Kicsiny virágaid,
A jázmin-bokrok megszólítnak ott,
Suttogva lágyan, mintha mondanák:
Sorsunk közös, mi is, te is virág,
Egy kéz letép gyöngéden, édesem…
Szebb tájra visz; a szív mellé teszen.
Vizsgáld meg a csukott virágkehelyt,
Hol a kifáradt méh tanyát talált
És szívja a méz édes mámorát.
Vigyázd a lombot, a fa ágiról
Elszállt madár után hogy integet:
Szólítsd meg végül a természetet,
Az majd kinyitja titkos lapjait
S ott minden sor szeretni is tanít
...................
S ha ott lesz ő, természet, légy szelíd,
Jó puha fű, tompítsd el lépteit,
Kis lábnyomán üdébb, zöldebb leszesz.
Takard el éj, ki nálam boldogabb,
Körülölelve karcsú termetét.
A képbe halsz, mert nem lehetsz setét
Patak, míg én jövök, regélj neki,
De óvakodj, nehogy partidra csald,
Mert ám ha rádtekint, elbűvölend,
Vized megáll, őt nézni: tó leend.
Jó puha fű, tompítsd el lépteit,
Kis lábnyomán üdébb, zöldebb leszesz.
Takard el éj, ki nálam boldogabb,
Körülölelve karcsú termetét.
A képbe halsz, mert nem lehetsz setét
Patak, míg én jövök, regélj neki,
De óvakodj, nehogy partidra csald,
Mert ám ha rádtekint, elbűvölend,
Vized megáll, őt nézni: tó leend.
A két költemény közül persze az enyém volt a jobbik, ami Imre bácsit fölötte bosszantotta, s nemegyszer töltötte ki rajtam a mérgét egy-egy szellemi oldalbavágással.
Az öreg úr különben igen szelíd, békés hangulatú ember volt, s ami az íróknál igen ritka dolog, nem szeretett magáról és a saját műveiről beszélni. Pedig lett volna rá oka: a »Huszárcsíny« és a »Farsangi iskola« ügyes alkotásai.
Nagyon jellemző az, hogyha dicsekedni akart, mindig azt hozta föl:
Én neveltem föl Petőfi Sándort. Azért éltem én. Az az én dicsőségem. A sors engem választott ki eszközül arra. Petőfi sohasem lett volna az nélkülem, amivé lett.
Félve őrizte azokat az adatokat, amiket Petőfiről tudott. Számtalanszor kértem, mondja el, mindig megtagadta.
Csak azt lesd, hogy én megmondjam. Szeretnéd ugye az újságba kiírni? Abban ugyan nem vásik a fogad. Jó az nekem vidéki fölolvasásokra; a halálomig oda nem adom közprédának.
Szegény Imre bácsi! Ő nem is gyanította, hogy azok az adatok mind ösmeretesek, mert az utóbbi évtizedben már nem is olvasott egyebet, mint a 3 krajcáros »Pester Journal«-t.
Mindössze egy adat van, amit Petőfi életírói még eddig föl nem jegyeztek, s amit az öregúr sem tartott valami rendkívül fontosnak, mert sokszor elmondta.
Petőfitől 100 forintért vette meg »János vitéz« című költeményét. A 100 forintot nyomban ki is fizette neki. Azonban alig két nap múlva már benyitott hozzá Petőfi (munkatársa), s 8 pengő forintot kért előlegnek a havi fizetéséből.
Imre bácsi szó nélkül adta át a kért összeget, de nem állhatta meg, hogy meg ne kérdje:
Sándor öcsém, hát már tisztában vagyunk a 100 forinttal?
Mi köze hozzá mondá Petőfi durván.
Vahot a fejét csóválta meg: no ez jó mákvirág, gondolta magában, ennyi pénzt dorbézolni el két nap alatt, ritka »virtusra« mutat.
Könnyelmű embernek is hitte valami két hétig: míg aztán minden napvilágra jött.
Egy reggel egy kék abaposztóba öltözött öregember és egy selyemkendővel átkötött fejű öregasszony nyitott be Imre bácsi szerkesztői irodájába.
Mi tetszik? kérdi Imre bácsi.
A Sándor fiunkat keressük mondá mély tisztelettel az öreg.
Tán biz a Petrovics Sándor szülei?
Igenis, kérem alásan.
Isten hozta, kedves asszonynéném és urambátyám. Tessék helyet foglalni. Sándor nincs itthon, de rögtön jön.
A »legszeretettebb anya és atya« félénken foglaltak helyet a selyem pamlagon, s reszketeg, fátyolozott hangon szólalt meg a »jó öreg kocsmáros«.
Ha meg nem sérteném, tekintetes uram, ugyan miként viseli magát ez a mi rossz fiunk?
Sándor nagy ember lesz mondá Imre bácsi.
Csak ne volna olyan csúnya mestersége.
Ugyan… ugyan, vágott közbe az anyjok még meg találod sérteni, apjok, a tekintetes urat.
No, csak úgy értettem hímezett-hámozott az öreg , hogy annak a firkálásnak kevés hasznát veszi az ember, nem lehet abból megélni.
Dehogynem, kedves bátyám mondá Vahot Imre , most nemrégen is csak egy verséért 100 frtot fizettem.
Az anya szemei fölcsillogtak.
Látod… ugye látod! szólt az öregasszony szemrehányólag tekintve férjére s te még gyanúsítottad Sándorunkat, hogy tán nem is becsületes úton szerezte azt a 100 forintot, amit a múlt napokban küldött, s ami olyan jól esett, mint a falat kenyér.
Imre bácsi szemeiből egy könnycsepp gurult ki. Most kezdte megösmerni Sándort egész valójában.
De nem szólhatott. A következő szép jelenetet vétek lett volna zavarni. Sándor éppen akkor lépett be a szobába, s meglátva szülőit, karjaikba rohant, átölelte őket s hosszan csüggött nyakukban némán, »mint gyümölcs a fán«.
*
Imre bácsi valaha igen csinos ember volt (sokkal csinosabb Vahot Sándornál, a költőnél), még most öreg korában is daliásan járta a csárdást. Rá is gyújtott nemegyszer bizalmas körben, s néha úgy megforgatta a szép Borcsa kisasszonyt, mint valaha húsz éves korában.
Szabad idejében emlékiratain dolgozgatott, bár az öregúr emlékező tehetsége az utóbbi években igen meggyöngült, s különösen a szóbősége annyira megfogyott, hogy alig tudta magát kifejezni. Emlékei leggyakrabban Lisznyai Kálmán és Sárosy Gyulához vezették vissza. E »víg fiúk« halála árvává tette Imre bácsit. Elszakadt nemcsak az irodalomtól, hanem az íróktól is.
Azontúl elvonult életet élt, neje, egy szőke szépség halála után kedélye sokat veszített ruganyosságából, s humora, mert volt az is benne (habár csak kismértékben), végképp elenyészett.
Ritka ember előtt volt olyan bizalmas, mint előttem; kitárta sokszor szívének keserűségét, mert a Dessewffyek útján közeli rokonságban volt a feleségemmel. Vahot a Vahotfalvi Vahotok előkelő családjából származott, s a negyvenes években, dicsősége tetőpontján, jelentékeny családi vagyonnal rendelkezett.
Valahányszor találkoztunk, következetesen mindig elbeszélte, hogy milyen pajkos kis leányka volt a feleségem.
Mintegy 14 évvel ezelőtt látta gyermeknek a petői kastélyban. Hat éves lehetett. Egy inas volt melléje adva, aki mulattassa.
Fordítsd föl az asztalt! mondá az inasnak parancsoló hangon.
Az ipam, aki nagyon szerette, intett az inasnak, hogy tegye meg a kedvét.
Fordítsd meg mind a bútorokat.
Az öreg újra intett, hogy hát csak nem szabad a »kis kedvenccel« ellenkezni, föl kell minden bútort fordítani a teremben.
De Ilonka még most sem fogyott ki a kívánatokból.
János selypíté türelmetlenül moszt már fordícd meg nekem kívülről az egész házat.
Az öreg János (aki még mai napig is él) katonásan fordult ipam felé, int-e még ennek a kívánságnak is. Mert különben, amilyen legény volt, nyomban fölfordította volna a »Mimike« mulattatására ezt a vén petői kastélyt mind a négy tornyával egyetemben, hogy úgy állt volna meg ott az anyaföldön, mint egy lábasserpenyő.
Ez volt kedvenc elbeszélési tárgya, ha velem találkozott (mert mindig elfeledte, hogy már elmondta), és egy stiklije, amit úgymond, teljes életében szégyellni fog.
Egyszer Lisznyai Kálmánnal B.-Gyarmaton voltak 1860-ban, ahol éppen az újon kinevezett alkotmányos főispán, gr. Zichy Ferenc (jelenleg konstantinpápolyi nagykövet) instellációja volt.
A megye rendei kedvetlenül fogdták a muszkaízű grófot, kinek azonfölül egy muszka hercegnő a neje is.
Lisznyai Kálmán az instellácionális banketten szomorún hajtogatta a poharakat.
Mi bajod, Kálmán?
Nincs pénzem.
Az a legkisebb.
De én nagyon is nagynak találom… pedig kellene… sok kellene.
Meglesz. Mondj egy toasztot a gróf Zichy hazafiságáról.
Nem én, egy millióért sem.
No, hát mondok én…
Imre bácsi fölkelt, s úgy eldicsérte gr. Zichyt, hogy még Hunyadi János is vékonyabb magyarnak látszott mellette.
Zichyn fogott a szép szó beszéli Imre bácsi. Másnap ezer forintja bánta meg, hanem azóta, hidd meg öcsém, örökös lelkiismeretbeli furdalást érzek. S ha az újságokban olvasom a nevét (mert most már igazán nagy hazafinak tartják), mindég egy fájdalmasat nyilallik a szívem. Ha ezer forintom volna, mindjárt visszaküldeném neki.
Imre bácsinak három gyermeke maradt, két leány és egy fiú. Az öregúr nagyon szerette őket, s valahányszor valami baja támadt, mindjárt a fiáért küldött, kivel szívélyes bizalmasságban élt.
Végső éveiben szűk anyagi viszonyai dacára is még folyton segélyezett másokat, nálánál szegényebbeket. Jó szíve volt: semmit sem tudott megtagadni senkitől.
A Császár fürdőhöz makacsul ragaszkodott. Sokszor mondta:
Már én csak itt végzem be életemet a kápolna épületben. Úgy érzem, hogyha innen elmegyek meg fogok halni.
Egész tavalyig ingyen lakása volt a fürdőben. Tavaly azonban, hogy a fürdőbérlet a Simonyi Simon úr kezeibe került, megtagadta tőle az ingyenlakást.
Nagyon nehezen vált meg az öreg az ismerős, befüstölt falaktól. S igaza lett. Nem bírt megélni a Császár fürdőn kívül sokáig.
Most már ott van ő is a maga helyén ahol jó barátja, Lisznyai Kálmán és Sárosy Gyula. A nemzeti kegyelet ráismer, megtalálja akármerre van is, mert nem az ő hibája, hogy kelleténél tovább élt.
