A HARAGOS TISZA
A HARAGOS TISZA
Különös dolog az, hogy az a szép kanyargó folyam, mely itt születik, itt hal meg, mely mint ezüst paszománt szegi be a rónát, olyan nagyon-nagyon meg tud haragudni.
Zavaros vizéről példaszó beszéli, hogy aki egyszer issza, nem válhat meg tőle, mint a szép leány csókja, visszacsalogatja a világ végéről; méla füzeseit képek örökítik, bús, lassú folyását költők énekelik, iszapos partjait a regék tündéreinek picike lábai tapossák, vize fölött az ábránd borong és a nap mosolyog; az ezüst, az arany színeket vegyítve méla tükörébe.
És mégsincs megelégedve a Tisza. Haragszik, dühöng. Hátát fölborzolja. Sima képe földagad és komor ráncokat vet.
S ilyenkor nem nézi barátait, halálos ellenségévé válik azoknak.
Szilajan nyargal át a rónán, mintha démonok korbácsa űzné, szakít, zúz útjában, mintha őrült volna, barnás hullámai esetlenül hánykolódnak, mint a terhes lelkiismeret, mint a fekete szándék.
És hiába nézzük szomorúan, nézzük megdöbbenve, mint a lázas beteget, nem áll meg, nem csendesedik el, fut, vágtat megriadva, szakadatlan! Zúgva, csapkodva saját ágyát, hol törhetné ki annak oldalát.
Lázas, beteg folyó. Érzed-e, hogy itthon vagy? Érzed-e, hogy azokat akarod megölni, akik legjobban szeretnek?
Vagy csak egy hazug lidércálom bőszít irtózatos haragodba, mely elhiteti veled, hogy valahol Csehországban folydogálsz? S ezen annyira elkeseredel, annyira megharagszol, hogy elfutsz onnan, s rakoncátlan dühöddel, bosszúálló hullámaiddal megfenyegeted ott az idegeneket.
Hiszen a Duna sem jobb. Az is fölháborodik olykor… de hát a Duna csak félig a miénk, aztán ott pihen fenekén korallok, színes csigák között hármas koporsóban Attila hun király, és a nyargaló hullámok haragos zúgásában az ő szilaj lelke beszél népéhez szemrehányón, büntetéssel fenyegetőn… onnan alulról, ide fölülre…
De hát a Tiszából ki szól hozzánk így? Mi zúdul föl? Mi kavarog ott misztikus borzadályt gerjesztve?
Talán az a néhány könnycsepp, amit a bujdosó Rákóczi, két századév előtt, Tokajnál a Tiszába hullatott, mikor megsiratta ezt a szép országot?
Talán az a vér, mely Bodrogkeresztúrnál omlott bele 48-ban szabadságért küzdő hősök sebeiből?
Attól őrül meg évenkint, attól szilajodik meg a Tisza; attól a könnytől, attól a vértől…
S miként a lepedős kísértet, addig jár föl sírjából a szörnyű »szemrehányás«, míg az a kétszázados könny megszűnik keserű lenni a hullámoknak, s míg azt a vért végképp nem szívja onnan föl a nap… a szabadság.
*
Hanem hát félre most a költői gondolatokkal… Beszéljünk gyakorlati dolgokról, védgátról, töltésekről, a percsorai gát megtarthatásáról, Kende Kanutról, akivel úgy akar most a budget-szavazás után kvittelni a kormány, hogyha odaát Pesten annyi ideig őt regulázta Tisza, itt Szegeden majd hadd regulázza ő a Tiszát.
És Kende bizonyosan meg is regulázná, ha a Tisza olyan volna, hogy mikor ki akar önteni, azt előre bejelentené őnagyságának a Hungáriában, mire aztán Kende Kanut tartana neki (ad kaptam: országházi folyosó) egy kapacitáló beszédet, hogy az isten szerelméért, csak még most az egyszer türtőztesse magát, s ne csináljon bajt a magas kormánynak, mikor úgyis annyi a baja, hogy azt se tudja, mit csináljon. (Példa rá, hogy Kende Kanutot nevezi ki vizi * kormánybiztosnak.)
Nem azt a »vizi«-t értem, ami a ferbliben van.
Különben a folyammérnöki tudományhoz nem kell tudomány. E szakmában éppen olyan otthonos volt Chudák Gyuró Árva megyei drótostót, mint Kende Kanut, azaz, hogy éppen úgy nem tudott semmit, s mégis nevezetes dolgot művelt e téren.
Chudák Gyuró ugyanis egyszer a Duna forrásához ért a Fekete erdőben, ahol az éppen olyan kicsiny, mint más csermely forrása.
Gyuró agyát nagy gondolat világította meg.
Teremtette! mondja magában csináljunk egy kis tréfát a pestiekkel. Ha én most ezzel a nagy kalapommal, hogy ím itt járok, bedugom a Duna forrását egy negyedórára, holnap nem fog folyni egy negyedórára a Duna a fővárosban, s a lakosság ugyancsak törni fogja a fejét, hogyan történhetett ez.
Csodálom, hogy Kende Kanut nem a megtaposott nyomokon indult, s ahelyett, hogy a Tisza fakadó forrásához utaznék, hogy azt simpliciter bedugja vagy két hétre, s ezáltal minden veszedelem elejét vegye, egyszerűen csak tizenötezer forintot kért a nemes várostól.
Mivel hogy hát Kende Kanut már megtanulta azt mameluk környezetében, hogy pénz kormányozza a világot.
S a világban benne van a Tisza is.
Különben nem igaz az, mintha Kende Kanutnak nem volnának gyakorlati tervei a Tisza megzabolására.
Nevezetesen, kilenc mázsa spanyolviaszkot akar hozatni a fővárosból, s elkérni a törvényszék pecsétjét, hogy azzal körül pecsételtesse a partokat.
Ám ha még akkor is kiönt a Tisza, ő lássa; bírói zártörést követ el.
*
Engedje meg a nagyméltóságú kormány, hogy mindezen jeles ideák és magas bölcsességű intézkedések dacára is csak a jó szerencsében s önmagunkban bízzunk.
A sors nem büntetheti meg Magyarországot annyira, hogy Szegedet tönkre tegye. A sorsban van annyi becsület, hogy egy rókáról ha két bőrt nyúz is, legalább nem nyúzatja két vargával.
Két Tiszát nem mér ránk egyiptomi csapásul: elég nagy kereszt nekünk az az egy is.
Szeged polgárai nagyon jól tudják, hogy nem számíthatnak a kormányra, és éppen ezért nem is csalatkoznak benne: önerejük az egyedüli mentő eszköz. S ezt jó tudni. Mert e tudat megmenti őket a céltalan ide-oda kapkodástól. Minden kéz munkához lát. A szilaj folyó is megérzi ezt az erőt, megjuhászkodva szelídül meg veszett dühöngése után,… s néhány nap múlva ismét csendes lesz, mint ezelőtt, s szelíden, locsogva suhan el a költői füzesek között.
Megszelídítik »a mi kezeink«!
S nem fog megváltozni semmi egyéb, csak a Kende Kanut érdemei, melyek ismét szaporodnak eggyel; mintha már látnám a kormánypárti lapokban, hogy:
Nagy veszedelemtől mentette meg Szegedet Kende Kanut »erélyes keze« stb., stb.
