VIDÉKI ÁLARCOSBÁL
VIDÉKI ÁLARCOSBÁL
Az én tisztelt barátom, Solymossy Elek, a »Címnélküli könyv« szerencsétlen írója bő tanulmányokat tehetett volna tegnap Szegeden is az álarcosbálban.
Igazi provinciális álarcosbál volt az, hol az álarcok nem fedtek érdekes rejtélyeket, hol a rébuszok senkit sem érdekeltek, s hol az járt legrosszabbul, aki egyet-egyet kitalált.
Azt mondják, hogy az álom mindenféleképpen jó; ha édeset álmodik az ember, pompásan telik el az a kis ideje, amíg az önkívületében igaznak hiszi, ha ellenben rosszat álmodott, örül neki, ha fölébred, hogy nem igaz.
Hát az álarcosbál is jó volt; mindenki meg van vele elégedve, az, aki nem volt benne, azért, hogy nem volt ott, az, aki ott volt azért, mert már nincs ott, s azok, kik rendezték, azért, mert egy tapasztalattal lettek gazdagabbak, s ez az, hogy provinciális városban az álarcosbálok nem sikerülhetnek addig, míg valaki ki nem süti, hogyan lehet egy álarcosbál teljesen zártkörű. Csakhogy ennél könnyebb föltalálni a pertpetuum mobilét is.
Igen fáj a szívemnek, hogy az elmúlt korcsolya-bálról írt tárcában csupa merő szórakozottságból kihagytam a báli szépek sorozatából a menyecskék közül azt, akit első helyen kellett volna említenem, a leányok közül pedig éppen a fő-fő kedvencemet, akinek egy mosolyáért akár egy kötet könyvet is szívesen írok, ha tudom, hogy egészségesebb és pirosabb lesz utána. Miután mondom, átkozott szórakozottságom miatt nem bízhatom teljesen emlékező tehetségemben, s miután mindössze is csak kétszer mentem végig tegnap a báltermen, nem merek vele megpróbálkozni, hogy elősoroljam a szépnem közül azokat, akik a legszebbek voltak. Mert hogy voltak »legszebbek« is, az nem szenvedhet kétséget.
Hanem hogy mégis meg legyenek a báli tárca sztereotipikus tulajdonságai, a férfiak közül fogom a legszebbeket elősorolni.
Ott van az I. Napóleon-arcú úriember, ki nem sokkal kisebb hódító annál; egy kékruhás maszk után vetette ki vágyait. Nem tudom, Marengó lett-e a dologból, vagy Waterloo?
Ott láttuk Szeged legékesebb ifját is gondosan fésült fejjel; fumigatíve lejtette végig a termet, vagy egy páholyba ment, s onnan nézte a »canaille mulatságot« olyan fizonómiával, mintha éppen ezelőtt egy negyedórával szállt volna le kocsijáról, mely az udvari bálból hozta.
Persze hogy nem is hiányozhatott az a bizonyos hosszúkás frakk sem, melynek előrésze annyi diadalokról beszélhetne, ha megszólalni tudna; …hol a gombostűszúrások egész rostát alkottak már, deli hölgyek keze, mikor a kotilionordót odatűzte, be sok édes nyomot hagyott ott már… isten ellen való vétek ezt a frakkot kefélni. A frakkban benne volt a gazdája is. S a gazdában benne volt a szerelem. S e szerelemben benne volt az epedés.
Látod-e azt a barna maszkot?
Látom! mondja sóhajtva.
Nohát tudd meg, hogy az a szép Y. kisasszony.
Y. kiasszony ugyanis előkelő leány, aki a korcsolyabálon általánosan elismertetett a legszebbek egyikének is.
Lehetetlen. Én nem hiszem.
Bizonyosan tudom.
A fönt vázolt frakk gazdájának szíve hirtelen lobbot vetett, utána iramodott a maszknak.
Fölismertem nagysádat…
Ah igazán?… Ne bolondozz!
Nagysád oly végtelenül szép így!
Ne bomolj, picikém…
Igen, igen, így szólíts engem,… édes imádottam… legyek én a te »picikéd« örökké!
Egy idő múlva ismét találkoztam a frakk érdemes tulajdonosával, arca sugárzott a boldogságtól.
Barátom mondja lihegve szeret… végtelenül szerelmes belém.
Ki?
Ej, hát Y. kisasszony!
Vagy úgy! Boldog ember vagy.
Hanem barátom, egy nagy skrupulusom van.
Mi az?
Erővel haza akar kísérni. Amiből azt kell gyanítanom, hogy tán mégsem Y. kisasszony.
Nem bizony; mert azóta biztos tudom, hogy a színházi súgó.
Különben az egész bálról nem érdemes sokat írni. Hanem ha arra is akadt ánglius, aki a bolha köhögéséről két kötet könyvet bocsásson világgá, nekem is be lehet tölteni akkor négy tárca-hasábot akármivel.
Aztán úgy vagyunk azzal, hogy semmi sem nagy arra nézve, még a királyi korona sem, hogy az ember nevetség tárgyává tehesse; és semmi sem kicsiny, hogy komolyan foglalkozhassék vele.
Írjuk hát le komolyan.
A páholyok mind el voltak kelve, a maszkok száma lehetett vagy negyven, a legnagyobb föltűnést három fehér dominó csinálta, kik igen sokakat szólítottak meg, s igen jellemző dolgokat mondtak el sokaknak. Többnyire karöltve jártak a teremben föl s alá; sehogysem lehetett megtudni kilétüket.
A páholy-homlokzatok freskós képekkel voltak díszítve. Nehogy a rendezők azon hitben haljanak meg, hogy ezek a freskó képek talán elmések voltak, ki kell jelentenem, hogy azok sületlenségek valának, éppen olyanok, mint a »Denevér« című báli újság; kár a papirosért, melyet ilyen együgyűséggel nyomtatnak tele. A »Denevér«-t különben a színház népszerű »Jutká«-ja árulta olyan parancsoló hölgyi szólamok kíséretében, hogy még Rikkantó Istók is elszánta magát az idén öt garast áldozni a literatúrára. Mert hát hiába, a szellem is megkívánja a táplálékot, éppen úgy, mint a borjú vagy a malac.
A menetek nem értek sokat, mert kevés volt a maszk. Éjfél táján a demaszkírozás alkalmával azoknak is elment egy része, amikor a publikum is széledni kezdett, mert biz ott halálos veszedelem fenyegetett mindenkit: minden percben harminc-negyven száj nyílt meg ásításra, s e tátongó szájak közt fegyvertelenül mozogni nem volt éppen kellemes.
A bálról azonban mégis van két nevezetes fölemlíteni való.
Az egyik Szeged érdekes vendégének, Nikó Lina asszonynak jelenléte; a másik a Jánosunk távolléte.
Hogy miért nincs János a bálon; e kérdés lebegett mint ossziáni köd a teremben szanaszét. Ezt látszottak kérdezni a falak, ezt a Kukac szomorú ábrázata, s egyszóval minden.
Végre rájöttem, miért nem mert János eljönni.
Azt hitte, hogy a bálon jelen lesz a híres óriás Csing-Csang Yui Péter.
Az, amilyen ember, ha ránéz és kedve szottyan tréfálni, hát szimpliciter lenyeli.
S akkor aztán kire maradnak a szegedi lányok?
János nélkül nekem sem esett jól a mulatság. Egy órakor bementem az étterembe, megittam búcsúzóul egy meszely bort. Hazaballagtam; s itthon még, hogy helyre üssem a bor okozta rossz ízt, szép szomszédnémtól, mivel egyéb inni valója nem volt készletben egy kis ecetet kértem.
S ez aztán kibékített némileg az álarcosbáli borral.
