MÉG NÉHÁNY PIPATÜLL • A korcsolya-bálról
MÉG NÉHÁNY PIPATÜLL •
A korcsolya-bálról
A korcsolya-bálról
Irigylem azokat az írótársaimat, kiknek a múzsája fönn az Olimpuszon lakik, mert sohasem találkozhatnak vele. Az én múzsám csak félig istennő, félig meg földi lény, aki például most a korcsolya-bálban is jelen volt, abban a rózsaszín ruhában, amelyikben a legszebb, s egész éjjel kerülnöm kellett, hogy valahogy olyan helyzetbe ne jöjjek, hogy hacsak egyszer is, hacsak egy quadrille figurája képpen is a kezét kelljen megfogni, mert mint a nibelungi köd, szét fog foszlani belőle az istennő, s marad csupán belőle a földi.
Pedig nem szeretném elveszíteni azáltal, hogy megtalálom.
De mert ott volt a múzsám… az ő szép mosolygása bearanyozott mindent, megszépített mindenkit.
A bálteremben forró délövi nyár volt… az ódon padozatból tán mert hamisan odanézett virágbokrok nőttek, s hűsítő vízsugár szökött föl. S amerre járt, valami olyan zsongásszerű zene támadt körülte, mintha a levegő atomjai rezdülnének össze édes, elolvadó harmóniába… A csillárok halaványabbak lettek, mikor az ő délceg alakja suhant el alattuk, s az éj, amint tolakodón benézett a leeresztett ablakredőnyök hasadékain s meglátta, nem tudott többé sötét lenni.
Ohó ni! Kölcseyvel kell fölkiáltanom: »Hevem elragadott!«
Elcseppentem hát tollamról azt a nemes nedvet, melyet az író önön szívéből hoz föl, mert íme, most jut eszembe, hogy ezúttal alárendelt helyzetben nyúltam tollamhoz, csak báli referádát írok vele.
Ide pedig jó a közönséges tinta is.
Mint bálreferensnek tudnom kell, hogy a délövi virágokat a lady patronesse gondos keze varázsolta oda, azonképpen a szökőkutat is, mely tán csak azért nem volt szökőkút, mert nem jutott esze ágába sem, hogy azon a kedélyes bálon szökni is lehessen.
Nem is szökött el senki. Ha Makónak megvolt az a privilégiuma addig, hogy őhozzá közel esik Jeruzsálem, Szeged ezen az estén, ahelyett hogy fölment volna a mennyországba, lehozta magának a mennyországot a felsővárosi kaszinó termébe.
Ott volt, s szebb volt az igazi mennyországnál is, csakhogy egy nagy hátránya volt. Míg ott fönn a népek fantasztikus hite szerint »egyetlen szem« őrködik némán, fönségesen, addig itt hetvenhét gardedám szúró tekintete szelte szét a boldogság kenyérmorzsáit még apróbbakká.
Hanem azért mégiscsak ez volt a legszebb bál az idén. Elegánsabb volt a torna-bálnál, vígabb volt akármelyiknél, hosszabb volt valamennyinél, s mégis olyan rövid, hogy az ember mégegyszer akkorának óhajtotta.
A vidámság korlátlanul csapkodott ide-oda a táncoló párok fejei fölött. Morpheus úr odakint dörömbölt a kaszinói terem vaskos tölgyfaajtóin, de nem juthatott be; a rendezőségben volt annyi taktika, hogy nem küldött neki meghívójegyet.
Különben ha már a meghívójegyekről van szó, elmondok itt egy jellemző esetet, amely látszólag a korcsolya-bál gyengén stilizált meghívó-bilétjeire vonatkozik, de amely tulajdonképpen mégis a bált jellemzi, s megkönnyíti az én föladatomat.
A báli meghívókon ugyanis azt láttam, hogy egy úr a rendezők közül megtétetett nemesembernek. Miután a nemesség-adományozás joga tudtommal a fejedelmet illeti, kíváncsian kerestem a rendező bizottság névsora közt őfelségét a királyt.
Nem volt ott. (Mert Salamon, mint tudjuk, elvesztette trónját még 1110-ben.) Csodálkozva csóváltam fejemet egész a bál estéjéig, amikor a rendező bizottság közt nem leltem meg ugyan a királyt, hanem találtam helyette egy egész csomó királynét, a valódi királyné színeivel, a bajor kék és fehérrel díszítve.
Most már világos lett előttem, hogy ennyi királynőnek több hatalma kell legyen, mint egyetlen királynak. Egyszerre royalista lettem nyakig: IV. Lászlónak emléke járt által. Jó király, Kun László, ha te föltámadnál, s ha te mot itt volnál, mégegyszer meg hagynád magad öletni az asszonyokért.
Azt mondja Virgil vagy Horác, hogy »dulce est pro patria mori«. Lehet; de jótállok arról is, hogy Virgil és Horác urak sohasem voltak Szegeden bálon, mert ám mennyivel szebb az asszonyokért halni meg.
Én csak néhány hónapja vagyok itt, s már e rövid idő is állandó hidat állított szívem és Szeged közt. (Íme, kisül hát, hogy mégis lesz Szegednek állandó hídja.)
Mint báli referensnek az volna kötelességem, hogy leírjam, milyen szépen muzsikált Páczi, milyen ízletesen volt díszítve a bálterem, milyen impozánsan nézett ki összevissza kúszó liliomaival a bál háziasszonya, (egyike a föntebb érintett királynőknek, nyilván a Bourbon-házból). Le kellene írnom továbbá egyik rendező bemondása szerint, hogy a harmadik négyest száztíz pár táncolta, hogy a mulatság reggel hétig tartott, amit pedig saját tapasztalatom után állíthatnék, mert én reggel tíz órakor jöttem haza, még akkor is hagyva ott nálamnál különb embereket. Konstatálnom illenék, hogy a kotilion ha nem volt is valami elmésen rendezve, megfelelt az igényeknek, hogy a rendezői jelvények míg egyrészt ügyesen jelképezték a korcsolyázást, másrészt élénken ijesztgették a nemes ifjúságot a házasságtól, amennyiben memento morinak a korcsolyáknak alapul szolgáló papucsok kandikáltak kifelé a kék-fehér csokorból.
(Milyen ügyesek ezek a nők! A papucskormány rémideálját szegezik a férfiak elé. Persze tudják, hogy a lepkék éppen a gyertya lángjába szeretnek beleröpülni.)
Le kellene rajzolnom a jókedvet, a fesztelenséget, ki kellene emelnem, hogy a korcsolya-bál az idén emelkedett ki a többi bálak közül a legelsővé, ami főképp a háziasszony érdeme, ki némileg az előkelőség zománcát kölcsönözte ugyanannak a közönségnek, mely más bálokon, hol nem volt háziasszony, vele együtt kevésbé volt előkelő.
De én mindezekről nem írok; mert restellem a báli referádákat, melyek csak sztereotíp jellegűek lehetnek, mert melyik bál nem hasonlít az előtte való és az utána következő bálhoz? S főképp Szegeden? Hol csak egy közönség van mindenütt , mindössze legföljebb más ruhában.
Még a bál szépeit kellene elősorolni.
De hát azok is nem mindig ugyanazok-e?
A szőke Mariska (egy idő óta a legpikánsabb társalgó), ki most rózsaszín ruhát viselt, a másik menyecske Mariska , ki szinte rózsaszín ruhába volt öltözve hímzett mell-betéttel (vagy mit tudom én, minek híják?), azután ott volt most is a jövő év egyeduralkodó bálkirálynője, a klasszikus szépségű barna kisleány (kit mint a tornabál tudósítója mondta csak egy alsó színházi páholyból ösmertünk eddig), és ki (mint egy jó ismerősöm mondja, mert én nem merem állítani) kék ruhát viselt (én csak egy ismertető jelt toldok még e homályos körülíráshoz, azt, hogy a mamája is még szép asszony és sokat táncolt).
Ott láttam halálos ellenségemet is. (Ha nem csalódom, a tornabál tárcaírójával, K. I. úrral táncolta a kotiliont.)
Volt egy szép és nagy feltűnést okozott barna kiszasszony a vidékről, kinek görögös arca nagyon jól illik a szinte görögös »Natalie« névhez.
Néhány új arc is akadt: egy szép szőke fiatal hölgy volt még nagy figyelem tárgya, kit csak ma láttam először bálban. (Ugyanabban a páholyban szokott ülni minden másodnap, ahol az előbb említett szép barna.)
Majd elfeledtem a szép, ritkán látható Fodor Minkát s a »kis Sárikát«, ki pedig talán csak maga képviselte a literatúrát. A menyecskék közül is jól esett látnom a legszebbet (fájdalom, hogy szőke), és a másik legszebbet (bosszantó, hogy az is szőke). A vacsoránál is egy asztalhoz került mind a kettő a könyvtárszobában. Bezzeg kapós is lett az az asztal, ahol ültek! Én föl is szóltam e centralizáció ellen: persze akadt elég »védő«-jük.
Még egy menyecske gyakorolt kiválóan élénkítő hatást a társaságra, akit a jégen és a jelmezbálon láttunk utoljára, és aki a legkellemesebb pillangó a sok közül, kik valaha hódítottak férfi szíveket, hogy azokat aztán eldobják…
De ki győzné mind elszámlálni.
Igen szép volt egyik derék iparosunk leánya, kinek a legarisztokratikusabb arca volt. Lucus a non lucendo. De mégis szebb volt tán a jellemző frizurájú Ilonka; ki örökké nyugtalan fejecskéjével s szép kék szemeivel egyik jó barátunk szívét mozgatta meg erősen, kinek az a híre, hogy »két véka briliántja« van.
Előkelőségben fölölmúlta talán még »halálos ellenségem«-et is a harmadik szép Mariska, akit csak azért választok el e megemlítés alkalmával nővérétől (valami léhűtő jámbor vidéki levelező mindig együtt szokta említeni a »Főv. Lapok«-ban, persze a névsor végén), mert a nővéréről már föntebb volt szó.
Most veszem csak észre, hogy mennyit kellene még fölemlítenem, akiket nem ösmerek, és akiken semmi jellemzőt nem figyeltem meg, akiket csak megmutatni tudnék, ha itt volnának, mert a nevöket sem tudom.
De mire való is lenne az?
Az én véleményem és az én ízlésem úgyis csak egy ember ízlése és véleménye.
S az az egy ember már kiesett a sorból. Ne adjon rá senki semmit.
Aztán a dolog tulajdonképp, akárhogy hímezzem is hosszúra, mégiscsak oda megy ki, hogy az egész bálból ma már nem maradt meg egyéb kézzelfogható praktikus dolog, mint néhány darab pipa-tüll.
Azért az egypár pipa-tüllért pedig nem érdemes ilyen hosszan vesződni.
Tüll dolgában rólam is gondoskodott egy jóbarátom. Ma reggel elküldte levélben az ideálom ruhájából szakított tüllt. Kedvesebb ajándékot alig kaphattam volna. Most, midőn e tárcát írom, azon keresztül szívom a verpelétit: s amint a fehér rostás szöveten át, mely a ruha alsó bélése lehetett még tegnapelőtt, fölfelé szállong a haragos szürke füst, tűnődve gondolom el: minden csak füst… füst… füst.
