A VESZÉLY A PITVARBAN
A VESZÉLY A PITVARBAN
Az első nap
A petresi szakadásnak híre, mely 5-én este 10 órakor történt, méltó aggodalomba ejtette az egész várost. Praktikus emberek, mint Pillich Kálmán és a percsórai töltés egyik derék védelmezője: Novák József kimondták, hogy ők nem bíznak többé Szeged megmaradásában. Kivált ez utóbbi nyilatkozata szájról-szájra járt, növelve a rémületet, melyet már maga a tény okozott.
A percsórai vonal, melyen a szakadás vagy száz öllel a percsórai kereszttöltés alatt esett, a védgát legerősebb pontjának tartatott, méltán volt tehát fájdalmas hatása a hióbi hírnek. A lakosok kis része egyes alacsonyabb pontokról kezdett kihurcolkodni.
A katasztrófa annál meglepőbb volt, mert Novák József folyton megnyugtató leveleket írogatott a töltésről Reizner jegyzőnek, miknek minden sora egy óra alatt terjedt el az egy gondolatban hevülő városban, mint aminő rohamosan lüktet keresztül a meleg vér egy csöppje az idegrendszeren. [!]
A víz most már Szeged felé közelgett, s két nap múlva ide kellett érkeznie. Az egyedüli mentség most az Alföldifiumei vasúti töltés kimagasítása és megerősítésében volt kereshető. Az itteni gyors munkálatok teljesítésére Boros vezérlete alatt állandó bizottság alakult Szabados János, Jakabfy Lajos, Zombory Antal, Fodor István, Császár József, Börcsök-Ferenczi János, Prosznitz Vilmos, Weiner Miksa, Gál Ferenc, Dörner Ede, Boros István, Reiner Ferenc, Lemle Miklós, Bittó Ferenc, Dobó Sándor, Obláth Lipót, Szekerke József, Molnár Márton, Pillich Kálmán és Tóth Sándorból.
A város külsőleg is új arcot öltött. A boltok nagy részét bezárták tulajdonosaik, imitt-amott a kapukat kezdték egy bizonyos magasságra befalazni. A nyitva maradt boltokban lázas sürgés-forgás folyt a portéka fölrakásában az alsó polcokról a magasabbakra. Az utcákat ezernyi katonai egyenruha tarkította. A táviratilag iderendelt kétezer katonából e nap érkezett Temesvárról a 6. gyalogezredből egy zászlóalj és a 78-ból két század.
Ezalatt a Petresnél beömlött ár, miután déltájon átjött a szentjánosi magaslatokon, megkerülve a partos helyeket végig hömpölygött a végtelen síkon s kiönté a tanyai lakosokat a sövényházi töltésre, délután fél ötre már a baktói-macskási töltés tövében terült el a víz… e gyilkos utazó tenger.
Ki alhatott volna nyugodtan idehaza?
A gazdag fogai összevacogtak a selyem paplan alatt, a szegényes gyékényen fekvő is gondterhelten süllyeszté arcát a tenyerébe.
Egy olyan ellenség közelít, aki nem osztogat kegyelmet se úrnak, sem szegénynek, aki mindent elszed, minden kigondolhatót összetör, még azt a fejfát is a temetőben, mely kedveseink sírját jelzi. Bemegy a repedéseken át a sírokba és fölveti azokat a pihenő csontokkal együtt.
Kinek ne lenne veszteni valója, mikor a tenger útra indul és megáll a kapunál, megzörgeti, hogy eresszék be…
Holnap éjjel már itt fog kopogtatni a tenger!
Második nap
Március 7-én Taschler következő kiáltványa jelent meg a két helyi lapban, a »Szegedi Hiradó« és a »Szegedi Napló«-ban, valamint kiragasztatott a falakra is.
ÉRTESÍTÉS
A percsórai társulat vonalán beomlott víz tegnap d. u. a sövényházi régi kereszttöltést és magaslatokat meghágta, és a víz az algyevi indóháznál a vasút, valamint a baktó-macskási töltés mellé feküdt.
Ma a hajnali időszakban mind az algyevi vasútvonal, mind a baktó-macskási töltés átszakadván, rövid idő alatt a víz a szilléri, továbbá az Alföldi Vasút helybeli pályaudvara mellett lévő töltést fogja érinteni.
Ezen súlyos helyzetre való tekintetből a lakosság értesíttetik, hogy ha az innét kijelölt végső védvonalaink szerencsétlenségbe dőlnének, s a város belterületére a víz behatolna, minthogy Tápé, Dorozsma és Horgos felől veszélyes vízfolyásokkal vagyunk környezve, egyedüli menekvési hely és pont Újszeged és Torontál megye felé lehet.
Ezen menekvési helyhez a legbiztosabban az államvasúti indóháztól a vashídon át, továbbá a fahídon át juthatni el, mely utóbbin a katonaság a rend fönntartását biztosítja.
Amidőn tehát a közönség kellő alkalmazkodás végett erről értesül, egyúttal figyelmeztetik, hogy az esetre, ha a víz a belterületet elöntené, e közlekedést egyenesen a kövezett útvonalakon tartsa föl, s mindenki a kövezett utcákon igyekezzék a menekvési pontokhoz eljutni. Kelt Szegeden, 1879. március 7-én. Taschler, vízvédelmi bizottsági elnök.
Ezen az ijedtség bélyegét magán hordó, s gyarlón fogalmazott kiáltványnak beható következései lettek, s ezért szükséges azzal itt hosszabban foglalkozni.
Már maga a »Szegedi Napló« mindjárt megjelenésekor szükségesnek látta kommentárral ellátni, kijelentve, »az nem jelenthet annyit, hogy már most meneküljünk«.
Nagy hiba volt, hogy a vízvédelmi bizottság fejének nincs egyetlen biztató szava a néphez, hanem egyszerűen a menekülésre utalja. Kiben legyen még bizalom, ha azt a legjobban értesült hatóság is föladja?
Rögtön kezdődött a hurcolkodás, a fejvesztettség, a családapák hazafutottak övéikhez, a kereskedők bezárták boltjaikat, csüggedés szállta meg a kedélyeket, s a menekülhetési eszközök beszerzésére képezte minden fő természetes gondolatát. Mások ismét, kik biztonságban vélték magukat érezni házaikban, élelmi cikkek beszerzésében fáradoztak. Mint statisztikai adat legyen fölemlítve, hogy e napon öt mázsa szalámi fogyott el Szegeden. Némelyek pénzt hajszoltak föl nagy nehezen a már fölzavart nyugalmú városban, hol az európai értékfogalmak egyszerre összezavarodtak (mert nem lehetett tudni, mi hát most az igazi vagyon, s mije lesz még valakinek holnap), hogy biztos helyekre elszállíthassák s költséggel elláthassák hozzátartozóikat.
S innen van az, hogy aznap éjféltáján, csupán harminchét szegedi ember dolgozott Szeged utolsó védbástyáján, az Alföldi Vasút töltésén, mikor a kerekedő szélben haragosan csapkodták a habok a gátat.
S innen a töméntelen szemrehányás, mely Herrich és mások útján felkerekedve még a parlamenti terembe is bejutott a miniszterelnök szájából. *
*E helyen kívánom tönkre tenni Tisza Kálmán úrnak amaz argumentumát, melyet a képviselőház március 19-i ülésén a szegediek ellen egy szegedi hírlap idézetével fölhozott, hogy »összetett kézzel várta a nép a veszélyt«. A miniszterelnök úr csak fölületesen ér rá a lapokat olvasni, s csak fölületesen kapkod ki belőlük egyes kiszakított helyeket, mert különben láthatná, hogy e frázis csak a nép biztatására irányult, s az nem viselte magán a »tény-konstatálás« jellegét. De a kormány hivatalos közegeinek viselt dolgait is úgy látszik csak fölületesen ismeri Tisza úr, mert akkor tudomásának kellene lennie azon az »Egyetértés« és »Pesti Napló« március 12-i számában megjelent táviratról, mely március 11-én este (tehát még a katasztrófa bekövetkezése előtt néhány órával) lett föladva Szegeden, s mely Herrich tanácsos azon hivatalos távirata ellen volt intézve, amiben azon ráfogással piszkolja be Szeged népét, hogy nem dolgoznak a töltéseken.
Ezen távirat így hangzik:
Alulírottak becsületszavunkra állítjuk, hogy a Herrich-féle hivatalos távirat, melyben Szeged népét piszkolja, botrányos és célzatos valótlanság. Nagy Sándor, Eisenstdter Lukács, Mikszáth Kálmán, Kátay László, Felmayer János, Kalmár István.
A távirat aláírói között mindkét helyi lap szerkesztőjének ott a neve. Hogy lehettek volna ők tehát olyan meggyőződésben lapjukban, aminőt a miniszterelnök úr tulajdonít nekik a ház színe előtt, midőn éppen ők sietnek fölháborodva visszautasítani hasonló véleményt.
Ez egyszer rossz helyen merített őexcellenciája argumentumot.
K. A.
Hiszen igaz, hogy pillanatnyira el volt zsibbadva Szeged, de hát lehetett-e az másképp? Az is igaz, hogy a vízvédelmi bizottság elnökét csak jóakarat vezette, s általában ő mint városunk egyik legbuzgóbb embere, mindenki háláját megérdemli. E sorok írója nem Taschlert akarja kiszolgáltatni a közvéleménynek, amiért nagy dolgok élén nem tudott nagy lenni (még egy igazi nagy ember sem mindig az), e sorok írója pusztán rá akar mutatni azon pillanatnyi zsibbadás okaira, mely Szeged népét elfogta, s mely »hivatalos pártfogói« útján rossz hírbe keverte.
Minden körülmény összeesküdött, hogy feketébbé tegye a mai napot.
A hír rémítő alakban öltöztetve hozta meg, hogy Tápé és Algyő már víz alatt vannak.
A város maga is megkezdte a hurcolkodást: a levéltárat és pénztárakat a földszintről az emeletbe szállította. Künn a Széchenyi téren pedig a néptelen utcákon messze elhangzó kalapácsütésekkel tákolták a följárókat a vár bástyáira, ahova a nép menekülni fog. Minden kalapácsütés azt látszott kongni: vész… vész…
Délután 4 órakor azt jelenté Gaissner Károly lovas ezredes a főispánnak az Alföldi-vasúti pályaudvaron.
A víz egy ember lépteinek sebességével jön a baktói töltés tájáról: éjfélre itt lesz.
Nem váratott magára.
Itt volt már esti hét órakor: tompa suhogással jött, s nyugodtan állott meg a Makkos erdőnél, mintha nem is fenyegetni jött volna ide, mintha nem lenne semmi rossz szándéka.
Lassú hullámzással, szelíden nyaldosta a töltéseket: mintha csókolgatná.
A harmadik nap
A vízvédelmi bizottság kezéből kivétetvén a rendelkezési hatalom, az események színhelyévé minden tekintetben az Alföldifiumei vasúti indóház és környéke vált. A hatalom ott székelt az étterem körül, s a munkások a töltésen dolgoztak.
Ezalatt megérkezett Herrich közlekedésügyi miniszteri tanácsos is, mint szakember (az egyik következő fejezet neki van szánva), s ott volt látható Kende Kanut is, kin mint valaki mondá, sem eshet baj többé, mert az ő töltése már elszakadt.
Az elmúlt éj, melynek közepe felé hatalmas szél kerekedett, s az ár nagyon megostromolta a töltéseket a Makkos-erdőnél, leverő hangulatot idézett elő az intéző körökben: mert csak 37 ember volt a töltésen s 500 utász.
Szeged hatvanezer lakosa közül csak harminchét!
E nép vesztét érzi mondá egy tekintélyes városi polgár, elborult homlokkal. Nem volt az soha ilyen.
Hol van hát az a sokat emlegetett »Szeged hősi népe?« szólott egy idegen hírlapíró. Mert én sehol sem látom.
Pedig csak elemezni kellett volna a tegnap történteket, s azonnal beláthatta volna, hogy a népnek igaza van, ha vesztét érzi, s hogy »Szeged hősi népe«, ha nem látja itt, még természetszerűbb kötelességét teljesíti egyebütt.
Úgy is volt. Ma már önként számosan jöttek a töltésekre dolgozni, miután családjukat, holmijukat, úgy-ahogy biztonságba helyezték.
De különben is valóságos zarándoklási hely volt az Alföldfiumei vaspálya udvar és környéke. Gyalog, kocsin, reggeltől estig özönlött a nép, részint munkások szerszámaikkal, részint az intelligens osztály tagjai, kik személyesen jöttek megnézni a csillogó szemű szörnyeteget, részint pedig menekülő családok, kik zsúfolásig tölték meg a kirobogó vonatokat.
Nem egy távozó tekintett ki szomorúan kupéjából a távolban fehéredő házakra. Vajon gondolták-e sokan, hogy most látják azokat utoljára?…
A mérnökök izgatottan jártak föl és alá. Néha összesúgnak, mintha tanakodnának a nehéz beteg sorsa fölött: megél-e, nem-e? Szegény Szeged!
A körülöttünk álló polgárok elhallgatnak ilyenkor, s egymást lökik meg némán: »Milyen jó volna meghallani, hogy mit beszélnek«.
Ez általános lehangoltságnak közepette szerkeszté Lukács proklamációját, melyet Burger Zsigmond özvegyénél nyomatott ki, de melyet aztán megsemmisített, mert figyelmeztetve lett, hogy a szegedi népet meggyalázni nem szabad, mert nem érdemli meg, s mert szomorú következményei lehetnek.
E proklamáció egyik passzusa így hangzott:
»Rögtön vonuljon ki a lakosság az Alföldfiumei töltésekhez, melyek ha meg nem védetnek, elvész a város, elvész a szegedi nép becsülete és utálattal fog elfordulni az ország azon várostól, amely közönyössége miatt saját sorsát megérdemelte.«
Az anyatöltés magasságát dél felé már fölülhaladta az ár. Most a bizalom, akinél még megmaradt, pusztán az újonnan emelt nyúlgátakba összpontosult. A szilléri töltés azonban rendületlenül állta a sarat, vagyis inkább a vizet, s koronája biztatólag magasodott ki a hullámok fölött, mely csak hatodfél hüvelykkel állott a Tisza nívóján alul. A szakértők a tápéi töltésen eszközölt átvágástól vártak jelentékenyebb eredményt.
A Vásárhelyről és Szabadkáról jött mintegy ezernyi kubikos munkás, s az 1200 főnyi katona, mely hősies kitartással dolgozott, valamint a halomban érkező szegedi halászok és edzett hajósok, lassan-lassan szétoszlatták a tegnapi nap aggodalmait.
A vízvédelmi bizottság ülésén valóságos lelkesedett hangulat tört ki, midőn Taschler lehangoltan mondá, hogy nem bír a munkához fölügyelőül kellő számú városi képviselőt összehozni.
Mindnyájan ott leszünk , kiálták a képviselők.
S ott is voltak éjjel valamennyien. Ember, ember hátán; polgár, paraszt, ügyvéd, kocsis egymás mellett tolták a talicskát, s furkózták a nyirkos földet bástyává.
Minden szomorúság mellett is festői látvány volt látni a töltés végtelen hosszában e nyüzsgő emberrajt a fáklyák vérvörös világa mellett. Azt a képet mutatta óriásilag megnagyítva, mikor a II. Lajos király holttestét keresik urak és királyi csatlósok a Csele partján.
Általában a munkáskézben nem volt immár hiány. A baj okai egyebütt feküdtek. Nem volt kellő munkafelügyelő, s ahol volt is, ott hiányzott a felügyeletben a kellő erély.
Az egész munka pedig nélkülözte a rendszerességet.
Amaz okból volt elégtelen, s ezért volt haszon nélkül.
Jól csak a szegediek dolgoztak; először mert csak ők értenek hozzá, s másodszor mert ők tudták leginkább, miért dolgoznak.
Az utász tisztek nemegyszer megbámulták, milyen ügyesen tömik be a szivárgásokat, milyen bámulatos gyorsasággal és leleményességgel improvizálnak hidakat, átjárókat, s mennyi szakértelemmel foldozzák be karikatöltéssel a támadó réseket.
