DÁNI FERENC FŐISPÁN
DÁNI FERENC FŐISPÁN
Se születésére nem úr, se vagyonára, hanem esze van.
S ennyiben egészen ellentéte a főispánoknak, akik urak, gazdag emberek, de rendesen üres fejűek.
Neki magának azonban éppen az a legnagyobb baja, hogy esze van.
Szegednek pedig az, hogy nem használja föl okos dologra.
Mert ha Dáninak nem volna annyi esze, amennyi van, akkor ő sokkal nagyobb mameluk lenne, mint aminőnek látszik, így azonban sokkal kisebb, mint amekkorának szeretné magát mutatni fölfelé.
S ha ő olyan mameluk volna, mint aminőnek magát mutatja fölfelé azóta már rég államtitkár lehetne.
Hanem hát őneki van egy más szenvedélye is; ő a népszerűséget is szereti, s kokettírozik vele, s eltitkolja, hogy a hatalmat is hévvel szereti.
E kettős szerelem emészti föl Dáni Ferencet.
Pedig tevékeny ember. Csakhogy tevékenysége oda irányul: a nép előtt eltakarni a jeleket, amik mutatják, hogy a kormánnyal csókolózott délelőtt.
S viszont eltakarni a jeleket másnap a kormány előtt, hogy a néppel ölelkezett délután.
Dáni Ferenc, mert bízik az eszében, azt hiszi, bolonddá tarthatja e játékkal mind a kettőt.
Pedig ha nem vigyáz, elveszti mind a kettőt.
S ezért volna jobb, ha Dáni Ferencnek kevesebb esze lenne, mert akkor megmaradna vagy itt, vagy ott, hasznát vehetné vagy Szeged vagy Tisza.
Pedig sok hasznát vehetné.
Mert Dáni több, mint eszes ember, több még a talentumnál is, Dáni kész diplomata.
Nemrég, midőn a Simonyi-Károlyi-féle választás után beadta lemondását, a sajtó olyan zseniális ügyességgel regisztrálta e hírt, összeköttetésbe hozva lemondását azzal, hogy immár jól lakott a kormány politikájával, miszerint Dáninak most okvetlenül nyilatkoznia kellett.
S ha Dáni nyilatkozik, végre is meg kell tudnunk, hogy helyesli-e hát a kormány politikáját, vagy városa érzelmeit osztja-e.
Tertium non datur. Ha csak egy szót szól is, kénytelen kettős szerelméből kicsöppenni. Most ez egyszer ki nem siklik.
De bizony kisiklott.
Azt jelentette ki, hogy: a lemondó levelében előforduló lemondási ok nem azonos a sajtóban előforduló lemondási okkal.
Egy Beustnak is becsületére válnék ilyen sima angolnasiklás.
Dáninak különben nem ez a legügyesebb »griff«-je, melyet a közpályán tett.
Ami neki maradandó nevet szerzett, az a szegedi árvíz.
De ami őt legjobban dicsőíti, az azon körülmény, hogy főispán létére, dacára folytonos tevékenységének, úgy ki bírta magát ügyesen vonni minden intézkedésből, hogy ő egy szalmaszálat sem mozdított keresztbe az egész idő alatt.
S ha a gáncsolódó keresni akarja a hibákat, még az utolsó városi hajdú működésében is találhat következményeiben kárhozatos mulasztásokat, csupán az egyetlen Dáni az, aki nem követett el semmi hibát, aki ártatlan az egész katasztrófában, mint egy csecsemő, aki a katasztrófa után született.
S az az igazi diplomácia: a dolog élén maradni, de úgy, hogy ha ez rosszra fordul, a működésnek semmi nyoma ne legyen.
Én az olyan embert, mint Dáni, mindig sajnálom, mert neki kicsiny Szeged, s ő túlságos »nagy« annak.
Dáni egy ország élén nagy dolgokat tudna talán cselekedni és üdvöseket, míg így elzüllődik, s mint a kis bögrébe beleszorított nedv, szétveti a bögrét is.
Dáni azt a benyomást teszi rám, amit Teleki Mihály, Erdély ravasz minisztere.
Gonosz praktikája megölte Erdélyt, pedig e praktika mint Cserey Mihály jegyzi meg elég lett volna, hogy az egész Európát elpusztítsa Erdély üdvéért.
