A LEGBORZASZTÓBB ÉJ
A LEGBORZASZTÓBB ÉJ
Az a sötét szándék, mely a természetben napokkal előbb megfogamzott, ma lett végrehajtva. Szövetségesül jött az éj, s az borongós volt, s fekete éppen, mint az a szándék.
Az állatok ösztönszerűleg megérezték a közelgő veszedelmet: midőn esti 8 órakor az »Új-világ«-ba mentünk vacsorálni, egy jármas ökör bődítette el magát a Dugonics téren, mintegy kilenc óra felé pedig a városház előtt egy ló nyerített föl keservesen.
»Manci« veszedelmet érez, mondá a gazdája pokrócot terítve rá.
S egy fél óra múlva rá kitört az iszonyatos vihar, mely megrezegtette a fenyegetett városban az ablaktáblákat, végigsüvített a Széchenyi tér fái közt, s hatalmasan megrázta azokat.
Majd egy borzalmas hír szállott szárnyra, sebesebben a szélnél.
Átszakadt a töltés! Vége mindennek!
Futó emberek lábdobogása vegyült az orkán süvítésébe. Némán szaladtak az utcákon, ki föl, ki le, a város alsó végéből menekültek a fölső végbe és viszont. Aggok, asszonyok, gyermekek, mely utóbbiak közül is nagy batyukat cipeltek némelyek, gyakran lerogyva az úton, meg ismét fölkelve.
A városházhoz siettem. A váratlanul támadt vihar ott is sápadtra festé az arcokat. A szörnyű hír azonban nem volt még igaz. A halálra ijedt Wisinger hivatalnok hozta azt a töltésekről, hol a szélkorbácsolta hullámok egyes helyeken túlcsaptak a töltéseken, mi a laikus előtt méltán szakadásnak tűnhetett föl. Mindössze az történt, hogy egy csomó munkás is hasonló nézetben, eldobva ásót, bunkót, cölöpöt, nyakra-főre rohant a város felé, míg a katonaság összefogdosva részben visszaterelte.
De a város azért föl volt alarmírozva. Amint azonban megtudták, hogy a hír nem igaz, a fölzavart lakosok elkezdték szidni a bolondítót, amiért éjnek idején tréfálja meg őket.
A dolog azonban félig sem volt tréfa. Amerre mentem, mindenütt rákiáltottam az emberekre:
Jó lesz az éjjel le nem feküdni.
De azt hiszem, csak kevesen fogadtak szót. A kimerültség nem válogatós az időben.
Éjfél táján Kalmár István ügyvéd toppant be az »Oroszlány« kávéházba.
Onnan jövök. A töltések még állanak mondá halkan , de csakhogy éppen »még«. Tarthatatlanok reggelig.
Siettem ki a töltésekre. Az egész városban nem lehetett egyetlen járművet kapni; futottam gyalog.
Igen, a töltések állottak még, csakhogy milyen állapotban! Novák, Weiner Miksa, Pillich (ki a percsórai szakadás előtt derekasan viselte magát Újszegeden) keményen hittek még erejükben, de más aligha. Ha elfogtak egy szakadást bámulatos legendai hősiességgel és eréllyel, tíz új lyuk, átszivárgás támadt helyébe.
Olyan volt már akkor az ostromló tenger, ez éjjel a sötétben még iszonyúbb kinézésű szörnyeteg, mint a mesebeli sárkány, kinek ha egy fejét vágják le, hét nő a helyén. Nem lehetett már akkor vele bírni. Itt csak az Isten segíthet: ő is csak úgy, ha nagyon akarja!
Visszatértem a városházára a tanácsterembe. Ott alig ült néhány ember. A főispán sürgönyöket fogalmazott Temesvárra, Budapestre, melyekben fáklyákat kér sürgősen, azután ő is távozott azokat expediáltatni.
Kínos csendesség uralkodott, benn a nagy óra, mely két múlt századbeli arckép között függ, lassan ketyegett, mintha félne tovább menni a kettőnél, melyet az imént vert el a toronyóra.
A jelenlevők szótlanul nézték egymást: úgy el volt mélyedve, komorodva mindenik… mindenki saját magát látta a szomszédjában.
Egészen híven emlékszem e történelmi szép jelenetre.
Az elnöki széken a zöld asztal fején az ősz Csermelényi Iván ült, mellette jobbról két ismeretlen egyén, távolabb Eisenstdter Lukács, Sasváry a »Pesti Napló« és Berényi a »Nemzeti Hirlap« referense, balján Kalmár István s én, utánam Felmayer János.
Kalmárral beszélgettünk halkan, nehogy a csendet zavarjuk, midőn egyszerre nagy robajjal szétvágódott a tanácsterem szárnyas ajtaja.
Mindenki odanézett.
Nagy János nevű fiatalember rohant be lihegve, övig sárosan, vizesen.
Uraim! kiáltá harsányan. A töltés átszakadt. Az ár nagy tömegben hömpölyög a város felé. Minden elveszett.
Csak most kapta le fejéről a kalapot.
A fiatalember egyénisége, szavai, modora, semmi kétséget nem hagytak fönn többé. Minden szív megdobbant, minden arc sápadtabb lett.
Meg kell húzatni a vészharangot! Hol a polgármester, hol a kormánybiztos?
Senki sem hallgatott meg. Senki sem mondta meg, hol a polgármester, hol a kormánybiztos. Pedig mind ott voltak a városházán. Senki sem kereste meg őket, hogy tudtukra adja a szomorú dolgot.
Szótlanul, némán ballagtunk le a lépcsőkön. A kapunál azonban egyszerre önkénytelenül megállott mindenki, mintha önmagától kérdezné: hová most, merre?
Haza? De hát van is most valahol »otthon?« Egy óra múlva az az egész haragvó tenger lesz itt csak otthon és kívüle senki.
Robogó fiáker áll meg. Károsy honvédszázados és egy másik tiszt ugrik ki belőle.
Megtörtént! kiáltja föl Károsy.
E rövid szava tompán rezgett végig a légen, s mikor kezet szorítva ott hagyott, még akkor is folyton fülünkbe csengett, mint a végítélet: »Megtörtént!«
Sajátságos helyzet volt ez. Egy negyed óráig álltunk ott habozva, anélkül, hogy valahova mennénk, vagy valamire határoznók magunkat a szörnyű helyzettel szemben.
Ekkor már nagy csoportokban jöttek hazafelé a munkások a »budai országúton« mogorván, szótlanul, panasz nélkül, mint valami vert had.
És a vészharang még akkor sem kongott, az ágyúlövés még akkor sem dördült meg, hogy tudtul adja az óriás területen fekvő város lakóinak, hogy itt a pusztulás, a halál, hogy bekiáltson a viskókba: »Ébredjetek föl és meneküljetek.!«
*Az intézők azt hozzák föl e szemrehányás ellen, hogy ők azt hitték, miszerint a víz legföljebb reggelre ér a városba.
*Az intézők azzal beszélik ki magukat, hogy Metz puskaműves, akire az elsütés volt rábízva, megszökött.
Én a Széchenyi téren fekvő Zsótér-házba, az Eisenstdter szállására menekültem. Ez erős házban már ekkor több mint kétezer menekülő volt.
Az Eisenstdter ablakai az első emeleten éppen a városház tanácstermére néznek. Kinyitottam az ablakot.
Oly sötétség uralkodott künn, mintha az egész világ valami kormánybiztos feje lenne belülről. A szél ordított s a fölébredt város zsibaját egészen elnyomta. Kihaltnak, csendesnek látszott, mint egy temető a viharban. Csak ritkán bukkant ki egy-egy alak batyuval hátán a házak mögül s tűnt el sebesen a házak között. Saját életét és vagyonát lopta ki mohó sietséggel.
Irtózatos volt e várakozás, mely összes idegeimet fogva tartotta. Ha az ember tudta volna, hogy a halál jön, behunyta volna a szemét előtte, összeszorította volna a fogát, és nem lett volna az rettenetes; ha a tűz jön, elképzelte volna a gerendák recsegését, a hosszú lángnyelveket, amik be fognak csapkodni az ablakon, s amik hamuvá égetnek mindent,… de egy ismeretlen halálos elem közelgett: tudtuk, hogy jő, tudtuk, hogy itt lesz, de még nem tudtuk, mit fog csinálni.
A városház kivilágított tanácsterme egészen üres volt, csak a vaskos tintatartók állottak ott a zöld posztóval bevont asztalokon. Az egyik nyitva feledett ablakot odacsapta a szél vadul a falhoz; az üveg csörömpölve mállott ezer darabra, a szél bejutott a tanácsterembe, s a csillár gázlángjait lobogtatta enyelegve.
E pillanatban megkondult a harang a Rókus-városi toronyban.
Velőt megrázó vészkongása utat hasított magának a vihar zúgásán.
Ércnyelve túlkiáltott mindent!
A szél is szolgájává törpült. Tompa hangjait elkapta s bömböléssé növelte még az atmoszférák között.
A tanácsterem ajtaja ezalatt ismét megnyílt. A belépő alakokat egyenkint meg lehetett ösmerni. Az ősz Lukács kormánybiztos jött elöl, majd Kende és néhány tanácsbeli. Valamennyinek sápadt volt az arca. Egy szőke férfi leborult fejjel az asztalra és sírt.
Leültek tanakodni, hihetőleg a legsürgősebb teendők iránt. Lukács megfogta reszkető kezeibe a tollat, hogy leírjon vele valamit.
De e percben egyszerre mintha elvágták volna, elaludt minden gázláng a teremben, s minden lámpa a városban. Koromsötét éj lett, minő a teremtés előtt lehetett.
A tanácskozók remegve emelkedtek föl, mint valami természetfölötti jel zsibbasztaná meg minden ízöket e jelenet, és senkinek sem jutott hirtelen eszébe, hogy a víz éppen most ért a gázgyárhoz, s bevette magát a gázcsövekbe.
Mint a kígyó, sziszegve, mászva jött az óriási áradat, elfoglalva a völgyezeteket, aztán a dombokat.
Az éjbe betekintve a magasból az ember nem ismerte föl a piszkos szörnyeteget: azt lehetett volna hinni, hogy az az út… De mikor aztán elkezdtek az úton hordók hemperegni, lábak nélküli lovak és borjúk csúszni, az ember hüledezve kiáltott föl.
Az ott a víz!
Egy tenger, mely néhány pillanat alatt megsokszorozta magát dagadásában, mely lopva jött, mint az orgyilkos, és sebesebben, mint az aggodalom. És egyszerre jött minden ponton. Nem lehetett előle kitérni sehol.
És amint látta az ember a magasból nyitott ablakon, hogy a sötétben fehérlő házak egyre kisebbek, alacsonyabbak lesznek, kétségtelenné vált, hogy az ott alant a víz.
S e házak nemcsak kisebbedtek, egy-egy reccsenés, egy-egy roppanás hallatszék néha, nem jobban a rettentő viharban, mintha egy diót törnek szét, s akkor mindig végképp eltűnt valamelyik a fehérlő házikók közül, melyeknek ablakainál még talán estefelé szőke gyermekarcok mosolyogtak… édesen, boldogan.
Mily végtelenség telt el, míg megvirradt! És minek is virradt meg?
A hajnal nem találta meg többé Szegedet… csak a romjait, amint azok apránkint egy piszkos tenger iszapjává válnak.
A hajnal egy rettenetes drámáról vette le a sötét takarót.
Irtóztató volt e meztelen kép.
A szél még most sem szűnt meg. Démoni szilajsággal vagdalta a tenger pofájához az égő gyufagyár üszkeit.
Tűz fönt, víz lent.
A hatalmaskodó elemek mintha egymás szemébe kacagnának, hogy ily szépen egyszerre belekötöttek ebbe a szerencsétlen városba. És egyik sem akar tétlen maradni a pusztítás munkájában. Mintha kihívólag mondanák: »Nos, melyikünk hatalmasabb hát?«
És mintha a hömpölygő ár, amint megcsapkodja az égő ház falait, azt felelné méltóságosan, mogorván:
»Én.«
