VÉGSZÓ
VÉGSZÓ
Leteszem tollamat, azzal a biztos hittel, hogy jön még olyan idő, amikor azt is megírhatom majd: »milyen kis város volt ez a fényes Szeged valamikor az árvíz előtt.«
A hullámokból, melyek utcáit mai napig lepik, mint Aphrodite, üdén, erőteljesen legelőbb is az alkotmányos érzület emelkedett ki.
Ez is a nagyság záloga.
Március 18-án tartá közgyűlését, hol mintegy nyomatékot adott a király szavának: »Szeged lesz.«
A népre, mely nyomorában is legelőbb nem a betevő falat kenyér után, hanem alkotmányáért nyúl, büszke lehet az ország.
Ez a nép nagy így a földhöz sújtva is. Mint Anteust, valahányszor a földhöz vágták, mindig erősebb lett, Szeged is erőt fog meríteni szerencsétlenségéből.
Királyok szava biztató legyen csak, a világ részvéte törülköző kendő könnyeit szárítani, miniszterek ígéretéből ne csináljon mestergerendát. Erősebb ő ezeknél: saját magában bizakodjék, minden ember a saját két kezében.
S akkor a hajléktalan város mint Pálfy szépen nevezé újra állni fog, a mai tenger helyén, s karcsú palotái mellett szelíden suhan el a megzabolázott szőke Tisza.
K. A.
