SZEGED VÍZ ALATT
SZEGED VÍZ ALATT
Egy év beletelik, míg csak egy kis részlete is föl lesz fedve annak, ami az elmúlt borzalmas éjszakán történt. Mennyi nyomor, mennyi feldúlt családi boldogság! Ki győzné azt mind számba venni.
Az ár elborította az egész várost, csupán egyetlen utcáját, az »Iskola utcá«-t hagyva szárazon.
Munkám tulajdonképpen itt véget érne, mert csak azt lehetett föladatom leírni, miként küzdött e város a szörnyű elem ellen, s miképp jött be végre győzve.
Hogy mit csinált, miként pusztított, azt mindnyájan elképzelhetjük, ki enyhébben, ki sötétebben, de rombolásáról még senki sem adhat kimerítő jelentést.
Szeged hatezret meghaladó lakóépülete közül alig maradt meg háromszáz. Hát még mennyi veszett el egyéb értékben! Közel nyolc millióra teszik a szenvedett kárt. Hát azokat a könnyeket, mikkel a szegény ember utolsó kedves bútordarabját siratja, ki veszi számba?
És az a rengeteg nyomor, ezer meg ezer megtört szív, ezer meg ezer földúlt boldogság, örökre eltemetett fészkei az örömnek, iszapba veszett paradicsomok!
Hát még a sok emberélet?
De minek sorolnók, nincsen annak hossza, vége.
Említsük-e az atyát, ki, mint egy szemtanú beszéli, midőn egyik gyermekét a roskadozó házból kimentve visszament a másikért, a ház romja közé temette, s a gyermek ottmaradt harminc óráig a fán, picike kacsóival kapaszkodva az ágakba?
Szóljunk-e az anyáról, ki fuldokolva is végső kétségbeeséssel magasra tartá karjaiban gyermekét pólyáiban, hogy az legalább néhány percig még meg legyen kímélve a haláltól.
És ne hallgassuk-e el annak a gyermeknek szavait, ki saját szemeivel látta, midőn apjának fejét elválasztá törzsétől egy leeső gerenda, s ki a mentőcsónakon jövőknek azt mondá, hogy nem megy el innen.
Miért nem jössz?
Ezt a vizet akarom nézni.
Vizet mindenütt láthatsz.
Ezt a piros vizet akarom. Apám vérétől ilyen.
De félre a képektől, melyekből egész kötetet lehetne összeírni, s melyek többé-kevésbé mind hasonlítanak egymáshoz, mert mind a nyomort, a szerencsétlenséget, a fájdalmat ábrázolják, csupán más-más alakban.
Az életmentés körül különösen a katonaság tüntette ki magát. A derék Pulz tábornok, ki már a védtöltések védelmében is hervadhatatlan, a csatákban szerzetteknél szebb babérokat érdemelt ki, mindent elkövetett arra, hogy aki még megmenthető, megmentessék.
Az első két napon, különösen a külvárosokban, a fákról kellett az embereket behordani a várnál készített följárókra, ahonnan aztán száraz földön a Bánátba lehetett menekülni.
Éjjelente, mikor a szél elállt, egész a Belvárosba hallatszottak be a »segítség« kiáltások.
A mentéseknél számosan tüntették ki magukat a polgáriak közül is. Zubovics, Horváth Lajos bankigazgató, Kalmár István, Weiner Miksa, Pillich Kálmán, Nyilassy Pál és sok mások, kik e sorok írója előtt ösmeretlenek, buzgólkodtak kiválóbb kitartással.
Pompéji és Herculanum elpusztulásához hasonló katasztrófa ez. A legnagyobbak egyike, mióta a világtörténelem emlékezik.
E két város elvesztéséhez sokban hasonlít a Szegedé.
Herculanum és Pompéjit szintén napok előtt figyelmezteté a Vezuv gyomrából emelkedő füst és lángoszlopok s a föld nyögése, de a könnyűvérű lakosok nem hittek a veszély lehetőségében.
Szeged sem hitt. Sokan ágyaikban, roskatag vályogfalak közt várták be a hullámokat.
A hatóság ellen fölhozott azon vádak, hogy későn kongatta meg a vészharangot, s csak egyszer sütteté el az ágyút, minél fogva nem figyelmezteté elég jókor a menekülésre a népet, csak félig indokoltak, mert a nép maga is tudhatta a veszélyt, napok óta lebegett már a város fölött.
Egy felsővárosi bognár-mester napokkal előbb megérezte a veszedelmet, s legbecsesebb podgyászát hordókba rakva, miután jól elzárta a víz behatásai ellen, láncokkal odakötözte hordóit egy élőfához.
Nem lehetett a tengert megcsalni.
Az áradat kitépte a fát tövestől, s egy éjjel elhempergette a hordókat.
Egész városrészek törültettek el nyomtalanul, egész új utcákat nyitott magának az ár, korlátlan kilátást nyújtva a város egyik végéről a másikig.
Az Alsóváros le a piacig romokban hever, a Tabán nyomtalanul tűnt el, és a víz tükre néhol egyenlő volt a házfödelekkel. A Felsőváros és Rókus szintén áldozata lett a romboló árnak, s csak a Palánk áll; kuszálva, megtépve ugyan, de áll, mint egy óriási fej, melynek teste és végtagjai hiányzanak.
