158. sz július 17. SZEGED, JÚLIUS 16-ÁN
158. sz július 17.
SZEGED, JÚLIUS 16-ÁN
SZEGED, JÚLIUS 16-ÁN
A nagyság relatív fogalom, minden olyan nagy, amilyennek látszik. Róma akkor imponált legjobban a világnak, mikor már rothadt belülről, s Berlin már nagy, erős volt, mikor még Európa semmire sem becsülte. S ha az egész világ téved – mint Mirabeau mondotta, – az egész világnak mégis igaza van.
Szeged eddig egyike volt a legnagyobb magyar vidéki városoknak; múltja nem dicstelen, fekvése kedvező a Tisza mellett, s hivatása szembetűnő a rácok mellett.
E város egyik nagyérdemű és mélyen gondolkozó fia, Osztrovszky József helyesen mondá magántársalgás közt egyszer, hogy: ha Szeged föl akarná és föl tudná használni szerencsétlenségét, az a szerencse bőségszarujává változhatnék át »az Ő számára«.
Ezt pedig nem úgy kell értelmezni, hogy a királyi biztostól várjunk mindent, hogy töltse föl dombbá az üstöt, melyben a régi város állott, hogy az építse föl mindenkinek a ledőlt házát, vegye meg a tönkrement bútorait. Legyünk méltányosak. A kormány nem tehet annyit Szegedért, amennyit mi akarunk, mert nincs rá pénze, s ha volna is az ország pénztárában elég pénz, nekünk még akkor sem lenne elég »jogcímünk« hozzá. Az ország lakosait csak »önkényt« lehetett megadóztatni erre a célra.
Vannak, akik élesen hangoztatják, hogyha holmi boszniai hódításokra volt kétszer is harminc millió, Szeged fölépítésére is lehetne legalább félannyi. Igen, csakhogy a hadiköltségek födözésének terve törvényileg háramlik az adózó nemzetre, ha még hétszer annyit adna is meg a delegáció; de honnan, miből vegyen a kormány Szegednek elajándékozandó pénzt?
Mondjuk, hogy tekintve, miszerint a parlament kedvezően van hangolva irántunk, egy ezt célzó törvényjavaslattal tesz kísérletet miként indokolja azt a kormány, hogy nekünk tíz-tizenöt milliót (amennyire körülbelül szükségünk lenne) adjon az ország. Nem lehet fölhozni azt, ami a fővárosi sugárút kiépítésénél fölhozatott, hogy egy ország fővárosának kinézésére súlyt, fényt kölcsönöz, nem lehet fölhozni semmit. S mi több, ha indokolni lehetne is, nem szabad praecedenst alkotni, s drága pénzen a viszály magvát vetni el a jövőbe. Ha a leégett Kolozsvár városa nem kapott államsegélyt, nem lehet kívánni, hogy az elpusztult Szeged is kapjon.
Egyetlen érv hozatott föl az államajándék mellett, a helyzet rendkívülisége, s az, hogy a régi szegedi adóképességet nem szabad megcsonkítni hagyni.
Ami a helyzet rendkívüliségét illeti, az mindenesetre kell, hogy meglágyítsa a szíveket, aminthogy meg is lágyította s mozgásba hozta világszerte, de az állam az egyedüli, amelynek érezni nem szabad, sem ellágyulni, az államnak gondolkozni kell s igazságosnak lenni.
Az adó-alap csökkenés érve pedig laikus agyvelők szüleménye. Ha Szegedre tizenöt milliót fordít az állam az adókból, amennyire ezáltal Szegeden növekedik az adó-alap, annyira fogy az egyebütt az országban. A nemzetgazdászati pointe tehát merő abszurdum.
Dacára a fölhozottaknak – mi tagadás benne – mégis szerettük volna, ha a kormány valamiképpen államsegélyt eszközöl ki számunkra, mert megvalljuk, hogy még édes magyar hazánknál is jobban szeretjük talán szűkebb hazánkat, Szegedet. S nincs okunk magunknak e szeretetért szemrehányást tenni.
Épp ezért egyetlen egyszer sem érintettük e tárgyat, csakis most, midőn bizonyosságot szereztünk az iránt, hogy a kormány nem szándékozik államsegélyt adni, hanem mindössze államkölcsönről gondoskodik számunkra. – Most már ki merjük mondani, hogy a kormányt emiatt nem lehet szemrehányásokkal illetni, a kormány még eddig föladata magaslatán maradt.
Ezt elismerni annál inkább sietünk; mert a túlzó követelések nemcsak hogy imelygősek, hanem a szimpátiát (mely Szeged leghathatósabb emeltyűjévé lehet) könnyen változtatják át bosszankodássá és antipátiává.
Másra, egészen másra célzott az, aki Szegedet arra utalta, hogy szerencsétlenségéből merítse szerencséjét.
A tabula ráza, mely most Szegeden van, a hír, a nagy rokonszenv, mely Szegedet körülöleli, alkalmat ad nekünk, hogy az épülő város alapját úgyszólván vázlatát úgy tegyük le, hogy az idővel világvárossá is lehessen.
Nagyszabású cselekedetekre van szükség, mert azok most lehetségesek, úgy tegyünk, mint az, aki két szoba bútornak is négy szobát épít – építsünk a jövőnek: építsünk egy modern nagy város számára, helyet hagyva középületek-, mulatóhelyeknek, mert már magához a gombhoz is könnyebb kabátot varrni –, mintha még a gomb se lenne.
S a gomb mindig emlékeztetni fog, hogy hiányzik valami hozzá; s ez ösztönt ad a – törekvésre.
