160. sz. július 19. NOVIBAZÁRBA!
160. sz. július 19.
NOVIBAZÁRBA!
NOVIBAZÁRBA!
Nem panaszkodhatunk mi szegény magyarok egyhangú életről, vagy pedig örökös egyformaságról. Főleg a most folyó »áldott« esztendőben. Ahány napja forog le ennek az évnek, annyi új bajt hoz ránk hol az Isten keze, hol meg az isten után egyedül hatalmas nagy urak szeszélye.
Isten keze ellen sohasem zúgolódunk. Békével viseljük., amit elemi csapásokban ránk mér a mindenható természet, türelemmel várjuk jöttét jobb időknek. Árvíz pusztítását, viharok, zivatarok, jégesők, tűzvész rombolásait megadással tűrjük, s új munkára készen, hogy kitartással, fáradhatatlansággal helyrepótolhassuk, amit elvett tőlünk ez vagy az a csapás.
Van, amit pótoljunk. Szinte elmondhatjuk, mit a költő zengett más időkről, más körülményekről: »Megnehezült az idők viharos járása fölöttünk!« Csak győzzünk feledni, győzzünk meggyászolni jólét eltűnését, javak pusztulását. És a sok emberéltet, mely itt is, ott is áldozatául esik a nekivadult elemek kiszámíthatatlan hatalmának.
Akár le se tegyük a gyászt. Gondoskodnak róla azok a hatalmas urak, akik rendelkeznek velünk életre, halálra.
Ismét új csapás jön. Napok óta telve a levegő rá vonatkozó hírekkel. Ki van adva a hang, melyre, embereinket ismerve, régen kellett várnunk. Hogy Ausztria folytatja a megkezdett hódítás nagy művét, hogy a novibazári expedíció még ez év őszén meg kell, hogy történjék.
Sokáig titokban tartották ezt a szándékukat a külügyminiszterünket dirigáló bécsi katonai hatalmasságok. Sokáig rejtegették a Monarchia népe előtt, hogy a nagy hódítási buzgalom nem nyughatik bennünk még jövő esztendeig sem. Most van az ideje országfoglalásunknak. S halommal készülnek hetek óta azok a rózsaszín papírra rózsaszín betűkkel írt hivatalos értesítések, melyek kimutatják elég világosan, hogy a bölcs katonák még bölcsebb tervei úttá és boldoggá teszik a birodalmat.
Mennyi előnye lesz az új foglalásnak, azt bizonyítgatják hiteles adatokkal, hatalmas érvekkel. Csakhogy mi laikusok, kikre szakértő katonáink terveiket igazabb, rosszabb színben mutató földerítéseinkért kígyót, békát kiáltanak, tapasztalásból tudjuk már, minő értéke van azoknak a tetszés szerinti idomítható adatoknak, azoknak e körülményekhez képest forgatható alapos érveknek.
És tudjuk szomorú, drága tapasztalatból, hogy a »csekély áldozatok« míly nyúlós természetűek. Hogy az előirányzott minimális tételekből minő maximális, előreláthatatlan számcsoportok lesznek pénzben és emberben.
Hiszen oly közel van a boszniai hódítás vaskos példája. Annál is lent kezdték egész szerénységgel, csekély igényekkel. De csak azért, hogy később föllicitálhassanak az ország népének kimerüléseig. Több mint százmillió forint s nehány ezer emberélet lett az ára annak a sikerben, eredményekben oly nevetségesen meddő vállalatnak, melyről az utolsó perig úgy beszéltek, mint holmi kedélyes katonai sétáról. Később természetesen sírva néztünk utána ennek a kedélyes dolognak, s viseljük e terhét mind a mai napig.
Mert viseljük, mert az elpazarolt milliókat még ki sem fizettük, mert még le sem telt a gyász elhullott fiainkért – azért siettetik a második fölvonást? Kár lesz úgy sietni e tragédia lebonyolításával. Hadd heverjük ki legalább először a bevezetés nehéz izgalmait.
Dehogy várnak vele. Aki tán még tekintettel lenne a népek kívánatára, annak nem mondják el a népek kívánságát. S megy a maga útján az országfoglalás. Akik érte áldozatot hoznak, ők maguk lesznek áldozatai is. Ez a világ sora erre mifelénk.
Megszólal maholnap megint, úgy mint tavaly, a dob mindenfelé. Zászló alá hívják fiainkat ismét, a mi rovásunkra diadalmaskodik a muszka politika. A mi rovásunkra, kik lelkesedéssel ontanók vérünket az ellenkezőért.
Andrássy Gyula külügyminiszter, nemkülönben Tisza Kálmán, az ő Felsége személye körüli elnök – belügyminiszter úgy találják, hogy Magyarország fölötte jól érzi magát a jövő dolgok várásában. Úgy találják, hogy mi is elhisszük, amit velünk elhitetnek, az olcsó hódítást.
Hej, nagy Tamások lettünk ám Bosznia óta mi, hiszékeny magyarok! S így haladva tovább a kételkedésben, kevés idő múlva kérdésnek vetjük föl miniszter uraim, még jóhiszeműségüket is.
S akkor? Önök mégis tovább uralkodnak.
