173. sz. augusztus 3. A HOLNAPI KÖZGYŰLÉSEN
173. sz. augusztus 3.
A HOLNAPI KÖZGYŰLÉSEN
A HOLNAPI KÖZGYŰLÉSEN
A holnapi közgyűlésen, értesülésem szerint, Szekerke József fogja indítványozni, hogy a szegedi ünnepélyeket rendező franciák végrehajtóbizottságának három legkiválóbb tagját, Le Serurier gróf, Gouzien Armand és Massenet urakat Szeged városa díszpolgárainak válassza meg.
Helyes indítvány; s szépen jellemzi Szegedet, hogy egyszerűbb polgárai is színvonalán állanak az eseményeknek s a kornak. Az előzékeny Franciaország iránt udvariasak akarnak lenni. A hála fejedelmi érzés. A lesújtottakhoz ez az egyedüli méltó dísz.
Ezek az urak, kikről szó van, mind nem tették ezt kitüntetésért. Serurier grófnak, ki egy nagy párisi bankintézet elnöke, annyi rendjele van, mintha csak Váradyval állana sógorsági viszonyban. Gouzien és Massenet pedig világhírű nevek. A »gloire« fénye övedzi homlokukat. Ahonnan a nap kél, és ahol lenyugszik, amerre útja visz, mindenütt ismerősen cseng ez a két név… ahol érző szívek vannak.
Nem kell, hogy ezekre fényt vessen a díszpolgári oklevél. Ők vetnek fényt Szegedre. Mert ami Párizsban történt miérettünk, az egy csoda, az egy rege…
Nem azt veszem, hogy mintegy negyedmillió frank gyűlt egybe, (beh sok búbánatnak, könnynek lehetne letörlője), nem azt veszem, hogy az egész művelt világ arcát Szeged felé fordítá e nagy művészi mozgalomban. És le nem írom édességét a testvéri csóknak, mellyel a földkerekség legelső nemzete símult a magyarok szívéhez. Mámorító volt, elkábította a velőket, s elfelejteté velünk, hogy kisebbek vagyunk, csak azt hittük, hogy szegényebbek.
Hanem ami legjobban növeli az ünnepélyeket rendező bizottság iránti hálánkat az, hogy ezek az urak egész küzdelmet állottak ki.
Hogy a magyarok iránt ellenséges hangulatú Beust grófot (drágalátos nagykövetünket) kizárják a rendező bizottságból, melybe erővel be akart furakodni, határozatba vették, hogy csupán franciák lehetnek a komité tagjai.
S ezek a franciák lettek aztán legjobb magyarok, mint aminőket nagy nemzeti elnyomatásainkból vet föl a múlt; kik minden talpalatnyi tért nagy fáradsággal foglaltak el, kiknek küzdelmeket kellett folytatni egy nemzeti csokorért, egy színért, egy szóért. Magyarok, akik érzik, hogy minden apróság fontos, ami jogos. Kurucok, kik nem átallanak ravaszkodni sem, hogy kifoghassanak a labancokon. Rajongók, kik a porszemet, mely a szent korona rovátkáin leülepedett, többre becsülik, mint a gyémántdarabot, mely idegen föld rögei közül termett.
Egy darab volt ez ott Párizsban a mi történelmünkből. Egy darab a legszebb részeiből, miniatűr kiadásban.
Beust gróf kieszközölte a köztársasági kormánynál, hogy a plakátok egy része sárga-fekete papírra nyomattassék: a komité kiragasztatta a swarzgelb plakátokat valahol a külvárosokban, hanem mire a párisi lakosság fölébredt, akkorára már be voltak meszelve – fehérre.
A kormány (persze megint Beust közbenjárására) elrendelte, hogy az opera-palotán ha ott lesz a magyar zászló, ott lengjen a sárga-fekete birodalmi lobogó is. Nagy lett az elkeseredés a komité tagjai között. Gyűlést tartottak, s azt végezték, hogy azért sem lesz ott a sárga-fekete szín, inkább lemondanak a »vörös-fehér-zöldről« is – hanem a tündérváros legszebb palotáján hadd lengjenek impozánsan a Szeged színei.
Szeged színei Párisban! Még gondolatnak, még sejtelemnek is milyen vakmerő, kevély szó.
Ott, hol I. Napoleon zászlói lobogtak, ott a gladiátorok városában, melyre büszkeséggel néz mindenki ha mosolyog, és megrendül a világ ha haragszik, ott fogja csókolni Szeged színeit a levegő… az a levegő, melynek atomjai annyiszor reszkettek már égostromló diadal-kiáltásoktól.
Pázmándy országos képviselő volt megbízva, hogy Szeged színei iránt tudomást szerezzen. Azonnal táviratozott az itteni városi hatóságnak, de feleletet nem kapott. A szegedi hatóság, meglehet, nem ért rá válaszolni (a nagy státus-gondoktól), de az is meglehet, hogy nem kapta meg elég jókor a sürgönyt. Elég az, hogy nem tudván Szeged színeit, visszatértek a nemzeti zászlóhoz, csináltatván egy óriási lobogót, mely a szédítő magas palota homlokzatáról leúszott a földig, míg ellenben amellé odatűztek egy zsebkendő nagyságú sárga-fekete rongyot mutatónak. A szegény emberséges Beust grófot mérgében majd elvitte az ördög. (Aminthogy bárcsak vitte volna el.)
Több zászlót aztán nem volt szabad kitűzni. Jól van no, gondolta magában a komité s nem tűzött ki egyetlen zászlót sem a magyar államiság kitüntetésére, hanem díszmagyarba öltözött bérelt embereket állított a foyerbe, s mindenik egy magyar lobogót »tartott« a kezében. Így lett a rendeletnek elég téve betű szerint.
A teremre nézve is az volt a rendelet, hogy abba is csak úgy lehet magyar zászló, ha birodalmi lesz mellette. A komité azt mondta; nyugodjanak meg, semilyen zászló sem lesz, aminthogy nem is volt semmilyen, hanem egy óriási középluszter be volt húzva veres fehér zöld fátyolba.
Ezek voltak bár apró, de érdekes részletei a szegedi ünnepélyek rendezésének. Ami a kulisszák mögött történt, majdnem megindítóbb, mint a nagy produktív eredmény, melyhez hasonlóról még álmodni is túlságos lett volna.
De mégsem arról a negyedmillió frankról van itt szó. Mi volna még az! Olyan pénz ez, mint a középkorban a Johannita rend által vert rézgarasok, melyeket különösen a kármelita atyák kedveltek a kártyánál. Minden rézgarasban egy arany volt elrejtve, s egy kis rugó megnyomása mellett nyílt. Még magamnak is volt gyermekkoromban egy ilyen példány. (Hanem az aranyat már akkor kivették volt belőle a veres barátok.)
Ilyenek a Franciaország által nyújtott részvét fillérek. Mindenikben egy arany van elrejtve – a rokonszenv nemes magva.
Nagy hasznát vehetjük ennek az »arany«-nak valaha, ha majd eljön az idő, hogy »vas«-ra lesz szükségünk. Pedig tudom, hogy eljön.
S Szekerke indítványa a hétfői közgyűlésen mégis ellentállásra fog találni, ha értesüléseim nem hibásak.
Maga Dáni főispán is ellene van Gouzien, Massenet és Serurier megválasztásának. Szeged az olyan pénzért, amelynek a belsejében arany van, még olyat is vonakodva bíz jóltevőire, amelyiknek a belsejében nincs semmi.
Az ellenpárt – ha ugyan lesz – (originális, hogy még ilyen dolog is pártkérdés, de amikor a 250 000 frank fölosztásáról van szó, akkor egy párt sem szeret elmaradni) azzal kívánja indokolni a meg nem választást, hogy a díszpolgári intézmény már elévült, amennyiben ma már a polgári jogok minden lényegesebb része átruháztatott a köztörvényhatósági bizottság tagjaira; s e megszabott számú tagok közé csak kétféle módon lehet bejutni, vagy a birtok utján a virilistákhoz, vagy pedig választás útján, de akkor is csak a törvény által rendelt időben.
Ez mind igaz. És ha csak azt akarják bizonyítani, hogy Massenet, Gouzien stb. nem lehetnek s municipális törvény értelmében rendes polgárai Szegednek, hát azt akkor elösmeri mindenki. De miért ne lehetnének tiszteletbeli polgárai?
Mi egyéb a díszpolgárrá avatás, mint egy köznapinál különösebb kifejezése a rokonszenvnek vagy tiszteletnek.
Vagy ha azt akarják ellenkezésükkel kimutatni, hogy ők a municipális törvényt keresztül olvasták, hát én bizony azt a vékony dicsőséget sem vonnám meg senkitől; hanem azért kár volna kompromittálni a várost és az országot azzal a ripőkséggel, hogy egy ilyen külső udvariassági tény sem vihető keresztül civakodás és hercehurca nélkül.
Ha Szeged nem tünteti ki rokonszenve kinyilvánításával a párisi komité vezéreit, a király fogja jóvá hozni e hibát.
De hát mit adjon egy király a köztársaság embereinek, akik nem akarnak tudomást venni a királyokról? Azoknak a király csak egy ember! Míg ellenben Szeged közgyűlése hetvenezer ember.
S innen van az, hogy a párisi komité működésének méltatását nem szabad a királyra hagynunk, mint a sokat fáradott katonákét; – ez egyenesen Szeged kötelessége.
Becsületére válik Szekerkének, hogy neki jutott legelőbb eszébe figyelmeztetni bennünket arra az egyszerű dologra, hogy becsüljük meg magunkat. Éljen Gouzien, Massenet és Le Serurier!
Hódoló tisztelettel hajlik meg Szeged e három név útján a nagy Franciaország előtt, s hálától könnyes szemeit fönséges arcáig emeli… ahonnan annyi jóság sugárzik le felénk.
Milyen történet volt az! – Az oroszlán megsajnálja a megtapodott hangyafészket, s gyöngéden egyengeti körmeivel a szétrugott rögeket……
Mitologia ez? Mese ez?
Nem! Hanem az oroszlán ez.
