174. sz. augusztus 5. TÖPRENGÉSEK
174. sz. augusztus 5.
TÖPRENGÉSEK
TÖPRENGÉSEK
III. Napoleon fölvésette a Tuilleriák palotájának homlokzatára az N. E. betűket.
»Napóleon – Eugenie« mondá a betűk jelentőségéről, midőn nászkocsija a díszkapun berobogott szép menyasszonyával.
»Nouvel Emprunt« (új kölcsön) mondá a párizsi nép, mikor az új, ragyogó betűket meglátta.
Ezeket a betűket látom én fölírva idehaza, és valahányszor valamely miniszteri palota előtt végigmegyek: az N. E. betű vigyorog le a büszke homlokzatokról és semmi egyéb. Még a Klauzál téri Zsótér-házon is mintha ott lebegne valahol ködbetűkkel a »Nouvel Emprunt«.
Minden új intézmény új kölcsönt jelent. Ha a szerencsétlen állam valamit ki akar vinni, legyen az közigazgatási reform, legyen az Szeged rekonstrukcója, legyen akármi, ahhoz – a szakácskönyvek receptjeként – végy először egy mágnást, azután egy új kölcsönt.
S ez így megy évről évre, esetről esetre. Pedig nem ártana, ha egyszer a receptet legalább odáig egészítenék ki: és harmadszor végy egy lat bölcsességet.
Mióta Montecuccoli gróf kitalálta, hogy a háború viselésére három főbenjáró dolog kívántatik: »pénz, pénz és pénz«, azóta a mi államférfiaink mind megokosodtak arra nézve, hogy milyen eszközökkel fognak a dologhoz.
Hanem hát Montecuccoli gróf (akire ügyesen csinálták azt az anagrammát, hogy »centum oculi«) okos ember volt, s ő pusztán a háború viselést értette, amit pénzzel vihetni, de nem egyszersmind győzelmes hadjáratot, amihez bizony ész is kell és haditerv.
Mikor Szeged rekonstrukciójának eszméje a nemzeti közvélemény pressziója alatt beledisputáltatott a miniszterelnök fejébe, ő is a kitaposott nyomon indult, hogy majd szerzek hát Szeged számára egy kölcsönt és egy királyi biztost – a többi aztán megy magától.
S a kettő közül meg is szerezte a könnyebbiket – a királyi biztost.
Most itt van. Láthatja minden ember – az ekvipázsát naponkint. Cselédei ott sürögnek a Zsótér-ház udvarán. A díszbaka marcona ábrázattal méregeti a kapualjat.
És itt van már két hónap óta, és nincs egyéb jele a városban az ő ittlétének, mint az, hogy a Klauzál tért és Iskola utcát minden áldott éjjel kisöprik, s akkora porfelhőt támasztanak, mint amekkorát Tisza Kálmán a nemzet szeme elé minden dologban.
S ez az óriási porfelhő jellemzi Szeged rekonstrukcióját… por előttem, por utánam. A por miatt nem látunk belőle semmit.
Egész kis állam, státus a státusban lett Szegedből. Légió hivatalnokból áll a biztosi apparátus. És mindezek az urak folyton dolgoznak. Sokat dolgoznak. Csak azt nem tudja senki, hogy »mit«.
A finn mesék hősei végeznek olyan dolgokat, hogy az apró kása közül kiválogatják a mákszemeket, amiket megint összekever valami rossz szellem. – Nincsen annak célja, vége.
A királyi biztos lejött ide terv nélkül, aminthogy nem is jöhetett le másképp. Tisza Lajos nem produktív tehetség. Tisza Lajos nagyobb dolgokat is végezhetett jól ott, hol tulajdonai, az erély, a szívósság, a tapintat, a műveltség, a mindennapinál kiválóbb értelem és az ambíció untig elegendők, de nem hiszem, hogy sokat végezhetne itt, hol az első sorban teremteni kell.
Így fogta föl e biztosi intézményt maga a kormány és országgyűlés is, midőn a biztos mellé rendelt tanácsnak befolyást nem adott. Itt csak egy embernek kell gondolkozni, határozni és parancsolni. A diktátor szerepkörét !. S a diktátornak tudni kell mindent…
De a diktátor nem diktál semmit. A tollat rágja. Virraszt, hogy gondolkozhassék. S a gyertyának, mely íróasztalán ég reggelig, sok hamva marad, s a gondolatnak csak árnya sem.
Hatalma nagy, mert fivére a miniszterelnöknek, de kötelezettsége is nagy. éppen ezért. Az egyiknek nem veheti hasznát, mert nem felelhet meg a másiknak. A tehetetlenség átka ül a háta mögött, mint ahogy a sötét gond a Horác lovagjának nyergében.
Ha nincs is még eddig a rekonstrukcióban elhibázva semmi, – de nincs is megtéve semmi – s éppen azért minden el van hibázva.
Elpocsékolták az időt. S Szegednek az ideje a legdrágább. Fél éve már a katasztrófának, az ősz bekopogtat maholnap, csípős idők jönnek, s az emberek födél nélkül maradnak. Akkor lesz csak igazán jól megvetve a nyomor ágya…
Építkezni nem lehet. Nem lehet, mert nincs készen a leendő Szeged térképe, s mert még odáig sem jutott Tisza Lajos, hogy számot vetve a rendelkezésére álló eszközökkel a talaj fölmagasítása iránt tisztába jött volna. Pedig ezek csak mind olyan dolgok, amik rég készen lettek volna – még a királyi biztos kinevezése előtt.
S hasonlóan rég készen kellene lennie a jelzálogos hitelezők és adósok közti ügyletek rendezéséről szóló törvénynek is. De ez még, úgylátszik, eszébe sem jutott sem a kormánynak, sem a biztosnak, mert még nem is pengetik. Élő bizonysága ez annak, hogy még komolyan át sem gondolták, miként kell Szegednek fölépülnie. Mert akkor tudniok kellene, hogy ez ügyek előleges rendezése nélkül az építkezés meg nem indulhat itt, hol oly kuszált jogügyletek vannak.
De ha már átestünk volna is mindezeken, ha ki is volna osztva az építkezési segély, melyet még előbb meg kell szavaznia a »ház«-nak, s fölhajhászni Szapárynak valahol, ha tegyük föl, föl volna magasítva a talaj, ha rendezve lenne az összeomlott házakon levő teher, még mindig nem lenne célszerű letenni, ha egyetlen tégladarabot se Szeged város területén, mert hiányzik a biztos vízvédelmi mű, s könnyen megérthetjük, hogy a jövő tavaszkor még egyszer idelátogat a tenger, s elviszi magával emlékül a »győzhetetlen« szádfalat, melyet Horváth Gyulától kezdve Jókain keresztül le egész Bakay Ferdinándig, minden mameluk agyba-főbe dicsért, s a világ csodájává fújt föl. Hanem azért házat, jót állok érte, egyetlenegy se épít mögéje.
A város nincsen megvédve. S míg megvédve nincs, addig abszurdum építeni.
Nem tagadhatom meg Tisza Lajostól a jóakaratot, ő, aki asszonyszíveket vadászott, s pedig sikerrel, ő, aki tigrisekre is vadászott szintén sikerrel, nem vetheti meg azt a sportot, hogy most a dicsőségre tartson vadászatot – ha siker nélkül is.
Ő mindazt, amit fölsoroltam, s azonfölül is sokat, szóval mindent meg fog tenni a rekonstrukció érdekében, ami s a »hogyan« tőle telik.
De amíg ő arról töpreng, hogy mi legyen ezekben a teendőkben a rendszeres »egymásután« – azalatt már azokat a dolgokat mind el kellett volna végeznie – »egyszerre«.
S ezen nyugszik a súly. Itt a nagy pótolhatatlan mulasztás. Mert a rekonstrukció természete az, hogy az alaprészeit gyorsan kell végrehajtani, ha a népet a szétszéledéstől, s jobb esetben a nyomortól és sanyarúságoktól meg akarta kímélni. Ezért diktátor a királyi biztos, s ezért nem adtak hozzá, az alaposság rovására bár, befolyásoló tanácsosi apparátust, hogy annak a nehézkessége ne akadályozza a gyorsaságban. Mert a villámgyorsaság volt az a pont az újjáteremtés műhelyében, amit biztos kézzel meg kellett volna legelőbb nyomni, hogy az új város kipattanjon belőle fényesen, emelkedően…
Ehhez nem volt Tisza Lajosnak elegendő ereje.
Úr; hatalmas, s amint fényes termeit végigméri lépteivel, ahova mi nem juthatunk be, bizonyosan a mi javunkra gondol, s ami bajainkat vizsgálja, hiányainkat keresi, viszonyainkat kutatja – s mindezt tőlünk hermetice elzárva, magasan.
De mert olyan magasan tartja magát, azért is lát mindent csupán madártávlatból. Pedig a tárgyaknak néha két, három oldala is van.
Mohameddel ugyan megesett, hogy egy szelíd fehér galamb súgdosta neki fülébe a tanácsokat. Az igazhivő muzulmánok meg is voltak ezekkel a tanácsokkal elégedve, s hittek a fehér galambban. Hogy Tiszának is van-e ilyen fehér mennyei galambja Horváth Gyulában, vagy a hozzá dörgölőző Bakayban, nem tudjuk. Annyi azonban bizonyos , hogy mi Szegediek nem vagyunk igazhivő muzulmánok.
Félünk, hogy Tiszát is az a tőr ejtette meg, amelynek a neve hízelgés, s amelynek áldozatául már annyi jeles ember esett.
Zenghetnek neki zsolozsmákat udvaroncai, írathat érdemeiről hasábos dicsériadókat ! az Ellenőrben és a Honban.
De nem ez lesz az igazi kritika!…
Hanem mikor majd zimankós télen, utcasarkon, rongyokban fognak dideregni a hajléktalan Szegediek. Mikor besüvít a szél a rongyos barakkok hasadékain… Mikor majd megcsillan egy-egy szelíd mécsfény valamely halott fejénél, ki úgy pusztult el, hogy nem volt rendes életmódja: s mikor a kínos nyomor sóhaja ellebben, senkitől meg nem hallgatva, pusztába vesző szelíd panasznak – az lesz az igazi kritika.
