181. sz. augusztus 13. ANDRÁSSY BUKÁSA
181. sz. augusztus 13.
ANDRÁSSY BUKÁSA
ANDRÁSSY BUKÁSA
Semmit sem lehet olyan nehezen megszerezni és olyan könnyen elveszteni, mint az asszonyok szívét és a királyok kegyét. Még kétszer huszonnégy órával ezelőtt Andrássy Gyula gróf, a hatalmas külügyminiszternek állása megingathatatlannak látszott a magyar nemzet előtt. A boszniai okkupációra nyert indemnity a zsebében, a török konvenció fiókjában, s az udvar kegyének csillogó jelvényei hosszú sorban a mellén! Ki mert volna bukásáról álmodni?
S ma Andrássy Terebesre vonulva kénytelen duzzogni, kénytelen indiszkréciót elkövetni, s állásának megingott voltát idő előtt nyilvánosságra hozni, hogy azzal részvétet kolduljon a nemzetnél, amelynek segítségével még elodázhatni reméli a bukást.
De Andrássy gróf csalódott. A nemzet bukásán nemcsak hogy meg nem ijed, dacára a mumusoknak, melyeket glédába kirukkoltat a gróf leibjournálja, a »P. Lloyd«, hanem bukásának hírét örömmel fogadja. Andrássy gróf a szerencse elkényeztetett kegyence, a »providenciális államférfiú« meg nem foghatja, hogyan tarthatja a nemzet őt nélkülözhetőnek a Ballplatzon, mikor ő mélyen meg van győződve arról, hogy milyen óriási csapás éri a magyar nemzetet azon reggelen, melyen a nap a külügyminiszteri palotából való kivonulására kel.
A gróf csalódott. Azt hitte, hogy megelégszik a nemzet azon hiúságát némileg legyező tudattal, hogy honfitárs ül a külügyminiszteri bársonyszékben, s mint a gyermek haszontalan játékszerrel, beéri azon dicsőséggel, hogy a társadalom sorsát intéző szerződések alatt magyar név áll, s azon magyar név viselője fényes honvédruhában ül a diplomaták zöld asztala mellé.
A gróf csalódott. A magyar nemzetet komolyságra tanította a sors, és a haza érdekeit nem áldozza föl többé egy karján rívó gyermeket tartó szép asszony ajkán keltendő mosoly, ragyogó szemeiben csillámló könny kedvéért, sem nem ámíttatja el magát azáltal, hogy magyar nyelven védenek előtte német vagy szláv politikát, sem nem fizeti könnyebben a boszniai száz milliót azért, mert nem Rechberg vagy Beust, hanem Andrássy csinálta az adósságot.
S Andrássy gróf csalódni fog a jövőben is mindannyiszor, ahányszor számításait nevének és magyar születésének varázsára alapítani fogja. Ezen varázs eloszlott, az 1867-ik évi tradiciók elhomályosodtak, nevének fénye elkopott. Elkopott, amikor a nemzet érdeke ellen a kiegyezési kérdésekben állást foglalt az osztrákok mellett, elkopott, amikor a török rokonszenvet hazudva okkupálni indult, mely okkupációból annexió lett, elkopott, amikor Zichy Viktor védelmére kelt a király előtt, s elkopott volna ha neve fényesebb lett volna, mint Kossuth Lajos és Deák Ferenc neve, mert amit Andrássy tett, még a napot elhomályosítani is elég lett volna.
Magyarország nemhogy gyászt öltene azon a napon, amelyen a hivatalos lapban olvasni fogja Andrássy fölmentését, Magyarország örvendeni fog. Nem mintha azt várná, hogy Andrássy helyét a külügyminisztériumban olyan férfiú fogja elfoglalni, ki Magyarországért többet tenni akar, hanem azért, mert bárki lépjen helyébe, nem fog annyit merni Magyarország nélkül, mint amennyit mert Andrássy Gyula.
Magyarország szíve megszabadul a lidércnyomástól, mely tetterejét megzsibbasztotta.
S ha Andrássy visszalép, elmondhatja a magyar nemzet, hogy »Hál istennek megmenekültem barátomtól. Ellenségeimtől pedig nem félek.«
