214. sz. szeptember 24. VÁLASZTÁSI MOZGALMAK I.
214. sz. szeptember 24.
VÁLASZTÁSI MOZGALMAK I.
VÁLASZTÁSI MOZGALMAK I.
Vajon elég mélyen temették-e Dózsa Györgyöt azok, akik megégették?…
Por lett, föld lett s mégis megjelenik. Századok ülik sírját, s mégsem nőtt az be egészen. Van egy repedés rajta valahol, ahonnan kijár a lelke – kísérteni.
Pedig aludj jó Dózsa György!! Az izzó trónus rég kihűlt. Nincs itt se úr, se paraszt többé… Csupán adófizető állampolgárok vannak, kik lgeföljebb azt találgatják egymásról, hogy vajon melyikük a szegényebb.
A büszke várak-, ős kastélyokban, hol vérszomjas népeddel hajdan a zsarnok kényurat szorongattad, idegen nemzetbeli gyerekek játszadoznak.
A miniszteri széken, a törvényhozó testületben az Apponyiak, Tiszák, Andrássyak mellett ott ülnek unokáid is. Mi bánt még azontúl? Minek jössz még föl kísérteni?
Pedig gyakran jön. Szellemlépteinek nyoma itt-ott egészen bevésődik. Fehér, kisérteties lepedője kifehérlik az osztálymozgalmakban.
S ha célt tévesztett és nevetséges az osztálymozgalom Magyarországon, kétszerte az Szegeden, »Szegeden« »ma«. Mikor az egész lakosság a »tönkre jutottak« osztálya.
S ki kezdi e mozgalmat? Ki tömöríti össze a haza fölé ezt a nehéz, sötét felhőt, mely villámokkal lehet még terhes valaha? Ki kapaszkodik bele az egyenlőség küllőibe, hogy azokat kitörje? Melyik osztály akar itt »különb« lenni – a többinél?
Talán a régi kiváltságos nemesség, melyet meg-megcsiklandoznak a tradíciók? Az ősapák, a hatalmas urak arcképei integetnek le a falakról gőgösen, mintha mondanák: »tiétek a hatalom?«
Nem! Penész lepi el a címereket. Késpenge lett a fringiából. Némák a képek ott a falon. Végighangzott az Egyenlőség jelszava az országon, törvény lett, zászlóvá izmosodott.
Ki akarja most megcsúfolni azt a zászlót?
Maga a nép!
De lehetséges az? A nép, az a jó nemes nép, akiben minden tökély megvan összességben; aki egyenkint igaz, hogy csak »hallja kend«, de együttvéve »fölséges úr«. Nem vetemedhetik az ilyenre! Nem lehet az annyira hálátlan, hogy midőn valaki, aki hatalmasabb nála, megosztja vele az erejét, ő aztán azzal az ajándékba kapott erővel fölibe kerekedjék és letiporja.
Nem a nép szava az, nem a nép akarata az, aminek a tünetei egy idő óta Szegeden látszanak, hamis mesterség praktikája ütötte itt arcul a természetet, s űzi játékát galádul.
A festő egyszer egy nagyon szép nőt képzelt el magának: olyan szépet, mint amilyen szépnek mi ruházzuk föl a népszabadságot. Rajta volt azon minden bűbáj, minden fönség… És amit elképzelt, megálmodott, azt oda akarta teremteni valóságnak a vászonra is.
Egy arcot festett tehát, mely összetétele volt minden ideáljának, innen a mosolygó szemeket kölcsönözte, onnan a piros korall-ajkat, másünnen ismét a márvány-homlokot, ki nem feledte a kábító gödröcskéket sem, a kettőbe hasadó állacskát stb. Minden ott volt, ami legszebbet látott szanaszét, minden-minden összehozva… húsz paradicsom egy csomóban. Milyen szép kép lesz majd abból!
És mikor aztán elkészült ez a kép, a szép márvány homlokkal, a mosolygó szemekkel, a piros ajkakkal, a kettőbe hasadó állacskával, az igéző arcgödrökkel… hát akik látták, meghökkentek; mert az egy rettenetes torzkép lett.
Vajon ki keverte bele a népszabadságba azokat a rikító színeket, hogy Szegeden karikatúrává váljék? Ki öntötte bele a legszebb, legnemesebb principiumokat olyan hamis formába, hogy csak kacagásra indító alakban kerüljenek ki belőle?
Erre csak egy felelet lehet: ez mind a vezetők dolga.
S ezt be is lehet bizonyítani, de előbb vissza kell pillantanunk holnap azokra az időkre, midőn még Bakay is csak néptribun volt.
