218. sz. szeptember 28. BÉKEHANGOK
218. sz. szeptember 28.
BÉKEHANGOK
BÉKEHANGOK
És elindul vala a vasember, beszegődvén a béke apostolának, hogy annak tanát hirdesse messze országokban, nyugalom és csend után sóvárgó nemzeteknek; és mind, kik őt látták és hallották, által lőnek hatva a béke szelleme által és megnyugvást merítének a hatalmas férfiú békés szavaiból.
Vaskancellár és béke; – a vér és vas embere olajággal a kezében! Szinte hihetetlennek tartanók, ha nem olvastunk volna róla világlapok vezércikkeiben és távirataiban, ha nem olyan közvetlenül közelünkben történt volna, mely minden optikai csalódást lehetetlenné tesz.
Igen, valóban itt volt, itt járt Bécsben Bismarck, a vasember; valóban a legnagyobb előzékenységgel viseltetett külügyeink vezetői iránt; valóban a béke szent igéi voltak ajkán, gondolata szívében; csakhogy az előzékenység nagyon hasonlít az atya gyámkodó nyájasságához, mellyel kiskorú gyermeke iránt viseltetik, s a béke igéi mögött, annak gondolata mellett a szívben ott lappang a világháború lehetőségének eszméje, s annak tudata, hogy ily háború esetén nélkülünk elszigetelten állana a vaskancellár által alkotott vasbirodalom.
És mert mi tudjuk ezt; valódi értékére vagyunk képesek redukálni a vendég előzékeny nyájasságát, s ösztönszerűleg érezzük, hogy soha a háború oly közel kilátásban nem volt, mint mikor annak egy kiváló tényezője békeapostolnak szegődik be.
Nem is áltatja magát senki nálunk édes reményekkel a békés jövő iránt, legföllebb csak a hivatalos és azokhoz közel álló körök teszik ezt, vagy legalább tettetik, mintha bíznának a béke megszilárdulásában, bár éppen ők tudják nálunknál is jobban, hogy milyen kevés alapja van nagy garral hirdetett hitüknek.
És fölhangzanak a béke szavai mindenfelé. Legbiztosabb garanciáját képezik ennek az osztrák–német szövetség megszilárdulása. Mondják, hogy semmi kétely ne férjen hozzá, mintha e szövetség háborús célokat rejtene magában, elmegy a vaskancellár, meglátogatja a francia nemzet bécsi képviselőjét, biztosítván őt sohasem szűnő barátságról és galambérzelmekről.
Örömben úszik az osztrák birodalom fővárosa, »Bismarck éljen!« hangzik föl mindenfelé, s a rokonszenv száz-és-százféle nyilatkozata kíséri lépten nyomon a béke újkori apostolát, ki otthon talán jót nevet a markába, melyben az olajág mellett rejtve szorongatta a szuronyt is.
S míg ezek Bécsben történnek, míg nálunk szilárdul a béke, szaporodnak a kilátások egy szebb és boldogabb jövőre, addig Franciaország egyik minisztere elindul erődítményi munkálatok szemleútjára, s a bástya fokán mondja el, hogy: igen, mi is békét akarunk, mi is azt akarjuk, hogy Európa nyugalma ment legyen minden megrázkódtatástól; de ha van, kit e béke-hangoztatásnál utógondolat vezérel, ám jöjjön hát ide hozzánk, minket készen fog találni!
A távíró szétviszi a francia miniszter e szavait a világ minden részébe s visszhangként felelnek rá a muszka lapok, ezek a bábújságok, melyek mindég úgy táncolnak, ahogy felülről a hatalmas cár keze rángatja őket, és amit ezek a lapok – felsőbb rendeletre – most elmondanak, ahogy az osztrák-német szövetségről írnak, amily szavakkal a két szomszédos nagy nemzetet megtámadják, azok nem a béke szavai, nem az újonnan megszilárdult barátság szellemében vannak írva és elmondva, s nem látszik meg rajtuk, hogy a fehér cár és a németek császára csak nemrég ölelték meg egymást testvériesen.
»Béke veletek!« mondja Bismarck elbúcsúzóban Bécstől, könnyenhivő miniszterektől, és míg itt a barátság és béke szavai hangzanak föl, addig más világrészben két európai nagyhatalom harcol – ha nem is közvetlen, de közvetve egymás ellen. Fölbujtogatják egymás alattvalóit, lázadásra izgatják a pezsgő vérű, de különben békés polgárokat, s vérfürdőket rendeznek, melynek szaga átcsap a háború lángjával együtt hozzánk, Európába is, fölkeltve a vérszomjat, a harc és háború iránti kedvet.
A levegőben van a háború, és a hatalmasok ajkairól a béke igéi hangzanak. És ugyanaz a sodrony, mely szerte viszi tőlünk a hírt: barátság megszilárdulásáról, Európa biztosított békéjéről, ugyanaz a sodrony rémhíreket röpít felénk Ázsia-, Rumélia- és Konstantinápolyból, vérengzés-, merénylet- és polgárháborúról.
Van-e, ki ily ellentétes hírek mellett nyugodt maradna? Van-e, ki nem tekint aggodalommal a közel jövő felé, s nem kérdi magától titkon, hogy a modern apostolok nem űztek-e galád játékot a béke szent szavait vevén ajkaikra a háború gondolatával szíveikben?
Hiszen oly gyakran hirdették már a békét éppen háborúk előestéjén, olyan gyakran megcsalatott hitében a nép, mikor a kenyérről prédikáltak és gyilkot nyújtottak neki, hogy nem csoda, ha már nem hiszünk és nem bízunk a bécsi komédiában.
Háború csiráját rejti ez magában most is, mint egyébkor, s mint annyi sokszor, most is csak ágyúk dörgésében fognak föloszlani a – békehangok!
