220. sz. október 1. VÁLASZTÁSI MOZGALMAK IV.
220. sz. október 1.
VÁLASZTÁSI MOZGALMAK IV.
VÁLASZTÁSI MOZGALMAK IV.
A vezetőket okoztuk e cikksorozatban. Szóljunk róluk is. A belvárosi választásnál csíny történt. Ott aktive viselte magát a vezénylet, az Alsóvárosban pedig már a passzivitás mellett is hasonló eredmény ígérkezik.
De hát kik ezek a vezérek?
A Belvárosban még csak láttatták magukat. Ott volt Polczner, Bakay, Horváth Sándor. Itt már nincs senki. Itt már csak titokban dolgozó kortesek garázdálkodtak.
Három fő elv tűzetett ki a követjelöltre nézve.
Hogy az helybeli legyen.
Hogy az fiatal erő legyen.
S hogy függetlenségi legyen a hitvallása.
A paraszt-gaukléria már mindjárt itt Börcsök felé kezdte hajtani a vizet. Az első pont az ő kedviért lett kimondva; a második pont pedig azért, hogy az a helybeli erő ne lehessen Réh János.
Azt mondja a latin közmondás; hogy »parva sapientia regitur mundus«. Okosan tartották ezt a latinok, de mégsem tételezem föl róluk, hogy a »parva sapientiát« a Kalmár Imrékre vitték volna le.
Szomorú dolog volna, ha a népjog olyan lenne, mint a törülközőkendő, min mindenki otthagyja a szennyét; oltár az, melyhez megtisztult lélekkel szabad csak lépni; hősök piros véréből nőtt liliom az, min nyomot hagy a durva érintés, s mit megperzsel a napsugár is, ha túlforró.
Az alsóvárosi mozgalmaknál nem látjuk meg a vezetők alakjait, de látjuk a kezük most már letörölhetetlen szennyét. Rájok lehet ismerni.
Igaz, hogy maguk is meghökkentek, mikor a Börcsök név kisiklott szájukon s visszhangra talált.
Ekkor Kálmán Imre importált be egy új jelöltet, Dobót.
Dobó úr, dacára Kalmár I. történelmi fontosságú nyilatkozatának, hogy »magából öcsémuram miniszter lesz«, egészen ignota persona, akiből sohasem válik nemcsak miniszter, de meg – jóravaló politikus sem. Szimplex ember, akinek, hogy szegediesen fejezzem ki magamat, sok tarka macskája van.
E tapintatlanul választott jelölt még csak elmérgesíté a bajt. A demagógia kikapaszkodó csiráit elfojtani különb év kellett volna. Fényes és kifogástalan név. Mert az árnyék, melyet az osztálymozgalom vetett Szeged népére, olyan természetű folt, mint a tintapecsét. Csak az itatóspapír veszik ki: a közönséges papír szétmázolja nagyobbra.
Dobó fölléptetését csak egy irányban védhetik a vezetők, hogy ez t. i. taktikából történt, ha nézetünk szerint egy alsóvárosi népfiat csupán szintén egy alsóvárosi népfiával akarták megbuktatni, kinek itt széles atyafisága van.
Éppen ebben volt elhibázva a dolog. Ez egyszer nem taktika kellett volna, hanem erő, mert ellenfélt lehet verni taktikával, trónokat lehet feldönteni, királyokat meghódítani, nemzeteket leigázni mind taktikával – de egy betegséget meggyógyítani taktikával nem lehet.
És mintha minden közre járult volna ahhoz, hogy káoszt teremtsen az alsóvárosi követválasztási mozgalmakban, a központi függetlenségi párt is oly tapintatlanul viselte magát, – mintha ő maga is Alsóvároson nyerte volna politikai kiképeztetését.
Ahelyett, hogy e habozó véleményhullámzással szemben impozánsan álljon föl egyetlen jónevű jelölt mellett, akit összes tekintélyével támogatva állítson fölibe az itt kerekedő felhőnek, önönmagával meghasonolva pártoskodási intrikákat fejt ki, ki Mezey, ki Herman, ki Mudrony, ki pedig Kun Pál mellett, mintha a választók bizalma nem lenne egyéb, mint egy vizes bögre, ami alá elég egy gyufa, hogy tüzet gyújtson, s azt tetszés szerint fölforralja.
A központi függetlenségi párt embereinek ide kellett volna jönni Szegedre, s itt egyértetőleg a néppel állapodni meg egyetlen jelöltben, nem pedig elősorolni egy csomó itt ismeretlen úriembert, s Mocsáry indítványára kijelenteni: »ezek közül az urak közül válassza ki Szeged azt, aki neki tetszik.«
Mit tudja azt a szegedi nép, hogy melyiket válassza?
A szegedi népben sok eredeti sajátság van, s többi közt sok dicséretes is. S ezek egyike konok demokratikus jellege, melyet íme most végletekre hagytak menni.
E demokratikus érzelme mindég fölháborodott, valahányszor egy-egy a népből fölment valamely ügyben a fővárosba, s ott nem szegedi származású képviselőjénél kopogtatott be, kinek rendesen az volt a kérdése a belépő atyafihoz: »Honnan való kend?«
De már ezt meg nem bocsájthatja egy telivér szegedi ember, hogy az ő képviselője azt ne tudja, hogy ő Szögedébe való, s ne így szólítsa szívélyesen: »Isten hozta kigyelmedet Kapros János Uram! Hogy van odahaza a háznép?«
Ez körülbelül azon erős ragaszkodás nyitja, melyet a »helyi ember« fogalmához kötnek a szegediek, s azt csak úgy lehetett volna ellensúlyozni, mint föntebb kifejtettem.
A következő cikkben áttérek a helyzet jellemzésére.
