232. sz. október 15. KÁLMÁN NAPJA
232. sz. október 15.
KÁLMÁN NAPJA
KÁLMÁN NAPJA
Jókainak van egy alakja, aki teljes életében csak rosszat tesz, mindenkinek irigye, mindenkinek szerencsétlensége, valóságos csapás az embereknek, minden tette egy-egy nagy bűn, s ő mégis boldog, lelkiismerete nem háborgatja, nyugodtan alszik és eszik, embertársai tisztelik, félik, s még halála után is egy nagy márvány piramis, arany betűk hirdetik felőle, milyen érdemes, derék ember volt.
Nagy írónk e sötét alakját csak azért vezeti keresztül a bűnök összes hálózatán, hogy végül fölkiálthasson: »Ki mondja még, hogy nincsen másvilág?«
S ez az alak hús is vér is lehet, nem egészen a képzelet világából való.
Maga Jókai föltalálhatja őt hamar: előtte van; mindenütt utána cammog. Ez a sötét alak Tisza Kálmán.
Tisza Kálmán maga a megtestesült csapás. Egy ember, aki megcsalta ellenfelét, a Deákpártot; megcsalta a saját pártját, megcsalta az országot, megcsalt mindenkit, megcsalta még önmagát is. Minden tette jezsuitaság, zsarnokság, átok, lába nyomán kiszárad a fű, leheletéből méreg keveredik a levegőbe.
S ő mégis ott áll a legfényesebb polcon. Uralkodik, parancsol, s engedelmeskednek neki.
Ott ál s boldog. Semmi sem zavarja őt. Olyan alakba öltözteti bűneit, mintha csak erények volnának. S e hazug ruhát senki sem elég erős letépni róluk.
A lelkiismeret bántja, mardossa talán? Nem, az neki nincs. Az emberek tesznek szemrehányást? Nem! Azok a lábait csókolják, s meggratulálják a nevenapján, hogy az isten sokáig éltesse.
Ki mondja még, hogy nincsen másvilág?
Tehát Kálmán napja volt tegnap. Ünnepi ábrázattal gyűltek össze a mamelukok a hatalmas úr előszobájában. Mosolya volt ott minden arcnak, s hajlásra volt bedresszírozva minden hátgerinc.
Jött az ünnepi dikció, piszokba szőve az isten és a haza neve. Az isten éltesse Tisza Kálmánt a hazának.
Kigondolhat-e agyvelő még ennél is nagyobb káromkodást?…
Szép nevenap volt. Öröme telhetett a gratulációkban, ha végig gondolt az ország sorsán, melynek fiait mészárszékre engedte vitetni tavaly, melyet hagyott kifosztani anyagilag, s melyet megöl szellemileg, megfosztja jogaitól, vezeti az örvény szélére.
Folyt a lakoma. Ott állottak a töltött billikumok, gyöngyöző bor bennök. A honatyák koccintottak a névünnepen »Éljen Tisza Kálmán«.
De ha kinyitották volna az ablakot, kitekintettek volna az éjbe, s ha hallanák erdők zúgását távolról, s ha megértenék, ha a levegő milliárd atomjai visszaadnák a panaszos sóhajtást, amellyel terhesek, akkor elhalna ajkaikon a szó, s méreggé válna a poharaikban a gyöngyöző bor.
Névnap volt. Egy fekete névnek a napja. Az éjszakának ünnepe, mely árnyat vetett a jelenlevőkre, és árnyat vet az egész országra.
Haragos villámoknak kellett volna ma cikázni az égen, síri árnyaknak játszni üvöltve az éjszakában, s az ördögöknek táncolni lenn a pokolban.
Azoknak lett volna szabad csak kiáltaniok: »Magyarország haldoklik. Éljen Tisza Kálmán erőben, egészségben!«
