235. sz. október 18. TISZA LAJOS
235. sz. október 18.
TISZA LAJOS
TISZA LAJOS
Féléve lesz innen-onnan, ahogy Tisza Lajos királyi biztos lett.
Mikor idejött, a nomen et omen ! sötétlett mögötte. Egy dolog miatt bíztunk benne, s mégis ugyanazon dolog miatt nem szerettük: ő a miniszterelnök testvére.
Különben is szomorú tradíciói voltak a királyi komisszáriusságnak Szegeden… Mint valami fekete árnyék, úgy húzodott itt át az emlékezeteken Ráday.
A királyi biztosról intézkedő törvény, habár nem függesztette is föl a municípium és tisztviselőinek hatáskörét, de mégis úgy bánt el azzal, mintha mondaná: »félre bokor, erdő jön helyetted«.
Csupán maga a municípium első hivatalnoka: Dáni főispán maradt meg hatalmasnak, önérzetesen mutatva rá a törvény egyetlen paragrafusára: »Ebben gyökeredzik az én hatásköröm«.
S ez a paragrafus azt tartalmazta: »a főispán ezekben és ezekben a dolgokban a királyi biztossal egyetértőleg, illetőleg annak utasítása szerint jár el«.
Minden hatalom Tiszánál összpontosult. S amint végig tekintett a Zsótér-ház első emeleti ablakaiból a messze nyúló, romokkal tarkított város fölött, lelkét XIV. Lajos kevélysége ringathatta.
S mint mikor a birnami erdő megindult, egyszerre minden ő körülötte kezdett forogni, kacsalábon, gólyalábon, ahogy a mesékben szokás mondani. A város tigriseiből szelíd kezes bárányok lettek, kik a tenyérről nyalják le a sót, s Byron szavával élve: divat lett livrét hordani.
A legelső impresszió az volt, hogy vagy Tisza Lajos fog érdemtelennek bizonyulni e magas bizalmi állásra, vagy Szeged városa lesz érdemtelen Tiszára, mert Tisza Lajosnak kétszer könnyebb volt nagy hibákat elkövetni mint másnak, azért, mert a Kálmán testvére, s kétszer nehezebb volt Szeged elismerését kivívni mint másnak, azért, mert a Kálmán testvére.
De a legelső impresszió csak a körülmények számbavetése volt, s az is csak hozzávetőleges; az idő kivetkőzteti alakjukból még a számokat is, s az eredmény letörli, mint a szivacs, a találgatásokat.
Szeged akkor nagyon beteg volt. S senki sem türelmetlenebb, mint a beteg. Felhők látása gyötri, erdők zúgása ingerli, a levegő fojtogatja. S bármelyik oldalán fekszik, mindig a másikon volna jobb.
Tisza Lajost nem fogadtuk melegen. Mintha valami démonok ingerelték volna a közvéleményt, az mérges kezdett lenni rá. Aggodalmak keltek, panaszok támadtak. Miért? Honnan? Senki sem tudta, s mégis mindenki érezte.
Úgy kezdett hozzá tehát a nagy úthoz Tisza Lajos, mint a mitológia egyik hőse, kinek nyíl van az egyik lábában.
S ő megfutotta azt az utat a nyilazott lábával; nem sántított sehol sem.
Én voltam az első, aki a közvélemény benyomásainak hangot adtam akkor, aki rámutattam a hibákra, melyek a rekonstrukció sikerét veszélyeztetik, s ugyanakkor megtagadtam Tiszában a tehetséget a nagy föladat megoldásához.
S éppen azért nekem vált kötelességemmé elsősorban leemelni e férfiú előtt a kalapot, aki minket nagyon megcáfolt.
Ha nem feküsznek is még előttünk a tények, de az újjáalkotás alapkövei immár le vannak téve. Ha nincsenek is megvalósulva a fényes álmok, izgatott agyvelők csodálatos víziói egy tündérszépségű új Párizsról, Szeged létele biztosítva van, virágzásának, nagyságának ágya meg van vetve.
Tisza Lajos nagy föladatot teljesített, szándékosan nem mondom, hogy végzett. S ennek a föladatnak teljesítése nem volt oly könnyű, mint aminőnek hinni lehetne.
Az Aladin csodalámpája kis szerepet játszott itt. Bár néha-néha megnyomta rugóit annak is, s midőn Pauler igazságügyér egy csomó indokoló ok kíséretében október 15-re visszatelepíthetlennek nyilvánította a törvényszéket, Tisza Lajos hatalma egész erejével írta vissza a miniszternek: »A fölhozott okok közül egyet sem találtam olyannak, mely arra késztetne, hogy határozatomhoz ne ragaszkodjam«. S a miniszternek engedni kellett.
De nem a miniszterelnöktől kölcsönzött hatalom ügyes fölhasználása támogatta Tisza Lajost sikerében, hanem személyes tulajdonai szerezték azt meg neki.
Úgy tűnik ő fel előttem, mint az orvos, ki mérges, kártékony füvekből főzi a legjobb medicinákat. Excentrikus eszközöket használ föl céljaihoz.
Arisztokratikus légkört teremtett maga körül a demokrácia fészkében. Úgy akarta meghódítani az embereket, hogy távol tartá magát tőlük.
Siket volt minden panasz előtt, hogy igazságos lehessen. S megorvosolt minden panaszt.
Sohasem ígért semmit. S többet teljesített, mint amennyit elhittünk volna neki, ha ígéri.
Harcot folytatott ellenünk – hogy mindenkit legyőzzön – a mi számunkra.
Hajthatatlan volt, szívós maradt, tetteit a tapintat vezette, s még azok is, amelyeket kezdetleges alakjukban el lehetett ítélni, félremagyarázni, mind egy közös pontba futnak össze, s megvilágítják az ő egyéniségét, s összes törekvéseire a nem mindennapi tehetség, nemes gondolkozás bélyegét nyomják rá.
Tisza Lajos szegedi működése megérdemli azt, hogy az első elismerő szó az ellenzéké legyen.
S én nem késem ezt a szót kimondani.
Tisza Lajos körülbelül lejárt ember volt. Mint miniszter kevés nyomát hagyta működésének. Lefutott pályáján nem látszottak oroszlánnyomok. Az ország nem ismerhette egyébként, mint közönséges nagy úrnak, aki a felszínen úszik. Nem kapott tőle nagy dolgokat, de nem is várt, sem most, sem jövőre. S most íme az történt vele, ami Ornan lovaggal, aki fényes királyi udvaroknál kereste a dicsőséget, s míg végre kifáradva, eltikkadva egy kis parasztkunyhóban találta meg. Egy kis fehér kötény volt rajta, s mezei virágot tartott kezében…
Révhez jutottunk. Szeged lakossága együtt van ismét, s ha a királyi biztos azt az égetően szükséges fáradságot venné magának, hogy újévre népszámlálást rendeljen el, kitűnnék, hogy majdnem teljes számmal vagyunk.
A régen óhajtott vár a mienk, Újszeged ide van csatolva, a pium desiderumot képezett körtöltést mesés gyorsasággal építik. Az épülő város terve készen van, a kormány éppen most folytat alkudozást egy számunkra fölveendő kölcsön iránt, a Tiszapartot kiépítik, fényes állami épületek nőnek ki a földből, s Phőnixként emelkedik ki hatalmasan megszépülve Szeged, s tündöklő arccal írja föl a saját sírfájára: »Föltámadtam«. S Antaeus visszamondja: »Megerősödtél«.
S mindezek fölött, ami e nagy kaliberű tényeket megkoszorúzza, egyetlen koldus sincsen a városban. Jólét van itt.
A romok, már ahol vannak, nem sötétek – csak regényesek. A szem ha nézi, nem lábad könnybe többé, remény színe rajtuk most a moh zölde, és nem az enyészet rideg virága…
A »Bizalmatlanság« már csak kopott ruhában jár. S amint el-el suhan az emberek mellett, senki sem szólítja ösmerősen. Még Zombory tanácsos is nemsokára megéri, hogy új kalapot vehet; * az állandó híd fölépítése bizonyos.
*Vonatkozván Zombory tanácsnok azon fogadására, melyet még az árvíz előtt tett, hogy nem vesz addig új kalapot, míg az új híd föl nem épül.
S ki győzné elősorolni mindazt, amit a részvét, az államférfiú bölcsesség, az ország nagylelkűsége számunkra jót, üdvösséget kigondolt, mik által, – hogy a fönnebbi kifejezést használjam, Szeged jövendő nagyságának ágyát vetik meg.
Csakhogy ezen az ágyon nem szabad ám még nagyon hánykolódni: mert az alsó deszkái csak lazán vannak beillesztve, és úgy szétreccsenhet az egész, hogy a puszta földön találjuk magunkat.
