84. sz. ápr. 11. AZ ÚJ TÁRSULAT I.
84. sz. ápr. 11.
AZ ÚJ TÁRSULAT I.
AZ ÚJ TÁRSULAT I.
Tavaly vettük szokásba, hogy koronkint egy-egy cikket írtunk a társulatról, először megbíráltuk őket úgy, amint vannak, azután pedig bemutattuk időközökben a fejlődésüket. Ez azonban nem bizonyult be olyan hasznosnak, hogy fáradságunkat indokolhatta volna. A vidéki társulatok megcsontosodott elemei nem igen haladnak: ők az örök változatlanság jelképei, mint a malomkövek, leőrlik a nekik kiosztott szerepet, s aztán megint megállanak, míg a molnár el nem indítja.
Beösmerjük, hogy Magyarországon eddig a vidék szolgáltatta a Nemzeti-, sőt most már mondhatjuk a Népszínháznak is a legjelesebb erőket. Nálunk a színészek a vidéken támadnak, és nem a konzervatóriumból, mely csak vékonyan termel tehetségeket, de a vidék is immár egészen kimerült e tekintetben, s a nagy nemzedék után igazi pangás állott be.
Mikor nemrég a »Szegedi Hiradó« prücsköt bogarat hozott föl kínjában Aradi mentségére, csak egyet elfelejtett elmondani Aradi társulata mellett, ami pedig többet ért volna egy véka Hiradó féle argumentumnál, hogy t. i. rossz ugyan az Aradi társulata, de nem is lehet jobb, azon egyszerű okból, mert nincs is sokkal jobb társulat, ha arannyal fizetik sem.
Szomorú argumentum, de igaz, hisz ott van a Népszínház, hogy a jobb vidéki színpadokat ne említsük, ahol középszerű színészek játsszák a vezérszerepet, mint Solymossy, Tihanyi, Eőry, Együd stb., hol a külső csillogásnak s a nemzet kedvencének, Blahánénak kell elfedni az abszolút művészet hiányait.
Mert hol áll Solymosi, Tihanyi, Eőry vagy Együd a tökélytől? Bizonyára még nagyon messze. Ők csak eltalálnak néha-néha egy-egy szerepet, s nevezetességük alapja az, hogy kartársaik még gyöngébbek.
Rákosi, mióta a Népszínház vagyonilag megerősödött, mindent elkövetett, hogy a legnagyobb erőket hozza a vidékről, semmi áldozatot nem kímélt, s össze is hozta talán a legjobb erőket, de mégsem bírt összehozni jó társulatot, csak legfeljebb tűrhetőt.
Valóban, ha körültekintünk a vidéki jobb színpadokon, oly kevés válogatni való van, hogy Aradit nem lehet egészen okolni az ebből önként folyó enyhítő körülmény folytán.
De elég is ennyi a bevezetésből: térjünk át Aradi úr új társulatára. – Azonban mielőtt ezt tennők, szabad legyen egy-két megjegyzést előrebocsátani, hogy miért tesszük.
A színházat azon föltétel mellett adta át a városi tanács Aradinak, ha társulata tagjait április tizenötödikéig a színiválasztmány kívánataihoz képest szervezi s bemutatja.
Ez okadatolja azt, hogy a társulatról hosszabb ismertetést közöljünk. Vegyük betűrendben, legelőször Abonyit. Abonyi jó akvizíció. Somogyit képes pótolni. Valami könnyedén nem mozog a színpadon, s robusztus alakja sem válik előnyére a szalonban, de értelmes színész, poénírozva játszik, elég ügyes, meg lehetünk vele elégedve.
Sajnos, a Berki párról az ellenkezőt kell mondanunk.
Mindkettő jó alak, de egyik sem termett a színészi pályára, s különösen a szegedi közönséget kielégíteni nem képesek. Berkiné asszony csupán népszínművekben tud lenni – középszerű. Berki úr pedig még másodrendű epizódszerepekben is rosszabb Megyerinél, akit a lefolyt szezonban a pályatévesztett emberek eleven példányképének tartottunk.
A Bodrogi párral úgy vagyunk, mint a cigány a hideggel, ha a meleg kályha mellett ül, »mindegy, ha fagy, ha nem fagy«.
Bodrogi gyengeségeért némileg kárpótol Bodroginé. Bár meg kell itt jegyeznünk Aradi úr okulására legalább a jövőre nézve, hogy a vidéki színpadokon, ahol nemcsak művészek, kikre soha sem unhat rá az ember, a ruhatár és az emberek gyarlóságáért csupán a személyváltozások idéznek elő némi ingert. – Hiszen a fővárosban is, a nemzeti színpadon, hol kitűnő művészek játszanak, ott is szükségesek az új díszletek és a szerepváltozások.
Aradi úr, ha már azt nem teheti, hogy jó előadások legyenek, s hogy új ruhákat szerezzen be esetről-esetre, legalább már azt az egyet tegye meg, hogy a szereplőket lehetőleg változtassa.
Enyváry Saroltát megkedvelte a közönség, még mikor először volt szerződtetve és kétségkívül most is szívesen látja, mivel a kisasszony sokat haladt egy év óta, leginkább játékában, – úgy, hogy ha Aradinak még egy hasonló kaliberű énekesnőt sikerül szerződtetni, kielégítő operett-előadásokra számíthatunk, még Várady gyenge játéka mellett is.
Makót szereti a közönség: ő »a karzat embere« s bár nem pótolja e tekintetben Rónaszékyt, csak örülhetünk, hogy itt maradt. Makónak nincsenek ambíciói, s hasonlít a pamfletírókhoz, kik nem a kritikának, hanem a rosszabb ízlésű közönségnek írnak.
Ő már olyan erősen lépett rá erre a lejtőre, hogy nem lehet többé megállítani; a művészet számára el van veszve, – de mindenkor kedveltje lesz a vidék publikumának bizonyos része előtt, s ilyenekre nagy szükség van. Mert ez a közvetítés a paprika-jancsiságtól az igazi művészethez. A Makó-féle színészek a hidak, s éppen azért sok dicséretes van bennük. Hogy Makót ostoroztuk egy ideig, annak oka főleg abban rejlik, mert eleinte azt hittük, művésszé válhatik, s ez esetben kötelességünk volt őt a hibás irányra figyelmeztetni, sokszor kíméletlenül is.
A többiekről a legközelebbi alkalommal fogunk szólni.
