A BANKETT
A BANKETT
Szombaton délután, mikor Szeged zászlaja ott lobogott a hídfőnél a szélben, nagy vihar kerekedék egyszeriben, kicsavarta Szeged színeit, s úgy odavágta a földhöz, mintha haragudnék erre az egész bekebelezési ünnepélyre.
S ez a nagy vihar lőn az oka, hogy két nagy fával kevesebbet kaptunk, mint amennyit Torontál megye délelőtt átadott. Két nagy fát tövestől csavart ki a szél a vendéglő közelében. A mi kezünk között mindjárt pusztulni kezdett az új terület…
És ez igen rossz ómen volt, istenítélet, égi jelek. Két hajdúnk, ki a vármegye délceg, hetyke huszárjait fölváltá, még aznap becsípett – de ez már nem volt égi jel, – hanem rendes szolgálati szimptóma, aminőhöz az innenső parton hozzá van szokva minden türelmes lélek.
De mindezen természetfölötti tünemények a legkevésbé sem konfundálták, hogy a fazekakban ott ne rotyogjon a halpaprikás, – melyről Horváth Gyula azt jegyezte meg a banketton, hogy ilyenforma lehetett az az öt hal, amiből urunk Jézus Krisztus háromezer embert jóllakatott, legföljebb egy kicsit volt paprikásabb. Vaskos, összerepedezett kezek gyúrták a tésztát, mely túrós galuska alakjában lesz fölkerülendő három vármegye urai részére.
Hiába, Novák József sokkal jobban tud toasztírozni; mint bankettet rendezni!
De azért mégis sikerült, mert már Nováknak az a tulajdonsága, hogy neki minden sikerül.
Ha Bret Harte volnék, őt kellene tekintenem a legkülönb aranyásónak«, azzal a különbséggel, hogy míg a Bret Harte aranyásói kiássák az aranyat, addig ő beássa az aranyat – a töltésbe.
Hanem az igaz, hogy sokkal is jobban tud töltést csinálni, mint toasztírozni.
Rossz szónok, pedig okos ember. Okos ember, pedig habarékpárti. Habarékpártisága legjobban kitetszett a desszertnél, cseresznye, eper és groyi sajt egy tálban összehabarva hordattak körül. A sajtnak eperíze volt, az epernek sajtszaga.
Jó, hogy a szegény Kecskeméthy Relli már nem él. Mert ezen »barbárság«, ha hallani talál felőle, szörnyen megrázta volna idegeit.
Hanem ezenkívül aztán minden jól ment. A jókedv általános volt, s a királyi biztos, kiről azt mondta valaki, hogy ottléte éppen olyan lesz e kisebb társaságban, mintha valami szép leány ülne ott, minden szem, minden figyelem oda lesz irányozva – azzal a különbséggel, hogy senki sem fog benne gyönyörködni, a királyi biztos bebizonyította, hogy annyira vitte a nagyúri rutint, miszerint tetszés szerint tudja magát láthatatlanná tenni. Ott volt és mégsem volt ott: nem rontotta el senkinek a mulatságát – ami pedig nagyon nehéz dolog egy királyi biztosnak – Szegeden.
A födött bódé, melyet a rossz idő miatt mulatságát elhalasztott dalárdától örökölt a társaság, igen kényelmes menedéket nyújtott, de csak az eső ellen, a toasztok ellen nem.
A lombok suttogtak odakünn, a fák gallyai hajladoztak, mind megannyi hintázó kísértetek a levegőben. Sötét árnyékuk az éjnél feketébb ugráló foltokat vetett a füvekre.
S míg odakünn a fák suttogtak, azalatt stentori hangon peregtek alá a toasztok. A legtöbbe bele volt szőve az anya kebeléről letépett új terület, melyet most a mostoha anya tűz föl keblére brosstűnek.
Horváth Gyula azt a városi tanácsnokot köszöntötte föl szellemesen, »aki nemsokára, úgy lehet« hajadonfővel fogja szolgálni a várost«, mert nem lesz kalapja, amit viseljen.
Majd megint azt a másik tanácsnokot, Szabadost, aki ellenkezőleg, a közügy érdekében sok ideig két kalapot is viselt.
Horváth Gyula még egy harmadik toasztot is mondott a királyi biztosra, oly közvetlen egymásutánban, hogy igen közelfekvő dolog volt tréfából ráfogni, hogy tizenkét kész toasztja van a királyi biztos egészségére, ezek pedig föloszlanak rövid, középszerű és hosszú toasztokra.
Most az egyszer a legrövidebbet mondta el.
De bizony elmondhatta volna mind a tizenkettőt, s szívesen döröghette volna valamennyire az »éljen«-t Szeged városa, arra a férfiúra, ki oly szerényen ült ott az asztalfőn, mintha valami polgári lakodalomban lenne, amelyben az az ő egyedüli érdeme, hogy a házas felek egyikével véletlenül ismeretségben áll, s az őt is meginvitálta.
Nem látszott meg semmin, hogy ez a nap is egyike az ő diadalnapjainak, hogy ez az egész bekebelezés az ő érdeme, s ezt az érdemet ünneplik itt. Pedig úgy volt, vagy úgy kellett volna lennie, hanem mintha szándékosan kisebbre lapíttatott volna az az érdem, az egész bankett kicsinynek, szerénynek és zajtalannak lett rendezve, s egy nagy népszerűségi tőke dobatott el kiaknázatlanul. Amiért csak az menti Tisza Lajost, hogy a gazdag ember pazarolhat.
Azt az impressziót tette az egész mulatság, mintha nem is a Tisza ünnepe lenne: mikor eltávoztunk, mindenki azt hitte, hogy tulajdonképpen ebben az egész dologban legföljebb a szomszédjának tartozik köszönettel, amiért hallgatta vagy mulattatta a bankett alatt.
Pedig mily fekete hálátlanság. Elfeledkezni a szakácsról! Mert nézzük csak a történelmet, s meglátjuk, mennyire becsülik népek, királyok. Ott van mindjárt a maga szegénységéhez képest a legbölcsebb fejedelem Milán, akinél olyan rossz fizetésük van a generálisoknak, hogy a feleségeik a Nathália fejedelemasszony elkopott ruháit viselik, – hanem azért a főszakácsnak 8 ezer forint úri fizetése van. De hát igaz is. Verekedni csak minden tíz évben verekedik az ember, de minden nap eszik.
Nagy portentum a szakács mindenütt, ahol civilizált gyomrok vannak.
Különösen nagy a bankettnél.
S éppen ezért zárom be az ő emlékével e különös leírást, s avval, hogy az égi jelek és természetfölötti tünemények, amikről elöl szólottam, mind jóra fordulának az éj óráiban. A kritika, mely előbb fejét fölvetette, egészen elnémult, ételek, borok elcsúsztak, a szakáccsal mindenki ki volt békülve, piros arcok és élénk szemek mosolyogtak egymásra, s némely lábak alatt mintha a föld inogna…
S íme, ide vergáltak az égi jelek, a vihar, a letépett zászló, a kicsavart fák. A természet megérezte a bekövetkező földrengést.
