A NÉPKERTI BAZÁR • (Kép a jövőből)
A NÉPKERTI BAZÁR •
(Kép a jövőből)
(Kép a jövőből)
Van dolga az ollónak…
Hohó! jámbor olvasó, valahogy azt ne hidd e bevezetésből, hogy a lapszerkesztésről akarok beszélni… ez egyszer magasabb szárnyakat ölt a múzsám, s aranyos abrakot tégy a pegazus válújába…
Mert hát azért nyikorog az olló, zakatol a varrógép, hogy eszmékké alkossa át azokat a tarka-barka szöveteket, melyeket Kiss (sans Alter) és más kereskedésekben válogattak ki nagy fejtörés és sokszor megváltoztatott megállapodások és egy végleges megállapodás folytán mamáikkal együtt a szép lányok.
A Kiss D. cég (alias a szegedi Monaszterly és Kuzmik) boltja valóságos Mekka volt e héten. Az üzlet bezárt, fényes ajtóüvegei mögött szebbnél szebb fejek voltak láthatók.
Úgy zarándokoltak ide a szép hölgyek, mint hajdan Helvécia regényes völgyeibe a trubadúrok, hogy ott anyagot, hangulatot találjanak költeményekhez, tündérregékhez.
Valóban, e szövetek, mik lomhán terpeszkedtek ott a polcokon, s miket durván hányt-vetett a boltossegéd, életet öltenek, suhogó szoknyák alakjában lépnek elénk, bűbájos derekakat szorítanak össze, vagy bársonysima karokat takarnak el – (az átkozottak!). Ami igazi szép az égen innen, az mind odakölcsönzi az alakját e kender-, vagy len-szülötteknek, s ebben az alakban ők a formáknak költészete.
Gondolatok, amik szelídek, légiesek, mint a lehelet; gondolatok, amik ingerlők, velőt égetők, mint a titkos bűn; gondolatok, amik melegek, gyönyörködtetők, mint a fény, és amik igézők, ártatlanok, mint a virágillat.
Öltözetek, gondolatok. Eszmék szavak nélkül, szavak eszmék nélkül.
Én már nem gondolkodom. Non cogito, ergo non sum. Ha nem gondolkozom, nem létezek.
Ti azonban, kik el fogjátok olvasni ezeket a gondolatokat 19-én a Népkertben, jó lesz, ha olvasás közben belenéztek abba a nagy szótárba is egyszer-kétszer, melynek a neve »Élet«. Ott ezeknek a gondolatoknak olyan különös az értelme, mint a Petaud király udvarában a »Girandole hercegnő nyelvtana«.
19-ike! Milyen nap!
Ha a mohamedánusok a Hedsirától számítják az időt, a mi fiatalságunk, csak tizenkilencedikéig számítja azt. Ami még ezen túl fog megtörténni Európában, az már mind csak mellékesemény, amely az ördögöt sem érdekli már.
Ahol csak egy kávés findzsa van a városban, a mellé most minden délután akad egy asszony, s amennyi asszony csak van a városban, az mind a népkerti bazárról beszél.
Hogy lesz, mint lesz. A »Trattner–Károlyi Naptár« szép időt jósol, a Burgerné kalendáriuma is, az »Athenaeum Nagy Naptára« nemkülönben, csupán a »Miskolci Kalendárium« csak odahaza, az ő vármegyéjükben érvényes.
Ezer meg ezer kérdés merül föl.
Két sátor lesz fölállítva a téren. Az egész olyan kinézésű lesz, mint egy nagy tábor csupa merő odaliszkokból. Vajon mi lesz a legkelendőbb cikk e vásáron, hova minden vevő ugyanazzal a szándékkal megy, hogy ő húzza a rövidebbet az »árulókkal szemben?
Legtöbben a szivarhoz vágynak, mert semmi sem vonzóbb a férfiakra, mint a szivar. A férfiak a füstnél csak az asszonyok szerelmére adnak még többet. Két nagyon rokon fogalom.
A virágoknál virág a virágot, kölcsönösen árulják egymást a különböző tőn nőtt virágok. Lesz ott bőven minden, fehér rózsa, piros rózsa… szőke leány, barna. Két szép ellentétnek csak Pillich Ilonkát és Tolnai Mariskát említem.
A leghálátlanabb hivatal lesz a cukrászat. Ki venne itt földi édességet, likőrt, maraszkinót, ahol az égből van lelopva a menü. A mitológiai istenek lakmároztak így! Juno hajfürtjeinek illatától lett részeg Pallas, ambróziát ivott Terpschichore leheletében Apolló.
Legtöbbet ér azonban a szerencsekosár. Itt vár a hölgyekre a legfontosabb föladat. A »Szerencsét« szolgálni nagy tisztesség. S a Szerencsének nagy szerencse, hogy olyan szép szolgálója lesz, mint Mayer Ilonka.
Kár, hogy nem tudom, kik lesznek még ide beosztva. – Úgy gondolom, Huszka Ödönné, Lázár Györgyné úrhölgyek, Zsótér Mariska és Abramovits Vilma kisasszonyok. Mert ha van valami ördöngösség a sorshúzásban, szeretném úgy vezetni a kezeiket, hogy mindenkinek olyan nyereményt húzzanak ki, aminőt megérdemel.
Bakay Nándor hadd kapna egy tucat kijátszott kártyát, Tisza Lajos egy messzelátót, Pálfy Ferenc egy ébresztő órát, Komjáthy 10 üveg Marienbadi vizet, Pillich Kálmán hadd nyerne a beküldött tárgyak közül két kulacsot, s egy elavult évfolyamát a Jókai által szerkesztett »Igazmondó«-nak.
Horváth Gyulának legjobb hasznára válnék egy számológép, Rónay Bélának egy piperetükör, Végh Aurélnak egy sótartó attikai sóval. Jankovich Miklósnak pedig egy font tépés – a párbaj-sebeire.
Ezt pedig azért kívánom ilyen buzgón a biztosi tanácsnak, mert, udvariasság udvariasságért, minden ellenvetés nélkül vették meg azt a néhány jegyemet, aminek eladásával a Nőegylet megtisztelt. Magamat illetőleg ugyanis meg vagyok győződve, hogy egy »fogkefével« figuráz ki Fortuna.
De kapjunk mi akármit, az csak tréfa dolog, fő az, hogy a Nőegylet kapja meg, amit kíván, a nagy jövedelmet.
Bizony ráférne, mert sokat vesztett az árvíz által, s az ő veszteségében sokat vesztettek a humanisztikus célok.
A Nőegylet az összes szegedi egyletek között kiválik abban, hogy a legtöbb élet van benne, hogy ez az élet egész ízében közhasznú: kötelességek, kedvezmények nélkül.
Két év óta figyelem tevékenységét, már amennyire nekem lehet, kinek elméje el van bénítva percsórai kérdésekkel, kisajátítási ügyekkel, Gladstone politikai terveivel, Komjáthy Béla adomáival, két év óta figyelem, s meg szoktam becsülni – pedig ellensége vagyok annak a törekvésnek, hogy a nők is belekontárkodjanak a közügyekbe.
A jótékonyság azonban olyan közügy, mely először valamikor alkalmasint női szívben fogant meg. Ami pedig abban a nemes talajban fogamzott, az az övék; növesszék ők, az az ő érdemük, diadaluk legyen.
Mi csak segítsük ebben. Ami különben ez alkalommal nem fog elmaradni, mert általában olyan a hangulat, hogy a 19-i bazár és juniális okvetetlenül sikerülni fog, s e hangulat megteremtésében, főleg a Nőegylet derék elnöknőjének, Wőber Györgyné úrhölgynek van érdeme. Őnélküle talán elaludt volna a szép mulatság terve és a vele összekötött jó cél. Míg az ő tevékenysége és ügyesen ínszcenírozó keze alatt most olyan hullámokat ver a szegedi társadalmi életben, mint egy tenger.
S ezen a tengeren nem fog hajótörést szenvedni senki, de még csak tengeri betegséget sem kap. Az »ijedtség«, mely a nem jó kedvű adakozókat elfogta, legalább is fölösleges, mert mint értesülök, az áruló hölgyek egyikének sem lesz szabad keze, (»honni soit qui mal y pense«) hanem a »szabott ár« lesz mindenre, (még egyszer honni soit qui mal y pense…).
S a tenger fenekén – hogy a nem éppen sikerült hasonlat mellett maradjak – színes kagylók, fényes kavicsok és drágagyöngyök lesznek.
Ki tudja, nem-e sikerül a szerencsésebbeknek és vállalkozóbbaknak fölhozni egyet-egyet, s eljutni vele a kikötőbe?
Abba a kikőtőbe-e, mely a fej-bekötésből áll?
