A FORMA ÉS A GYAKORLATISÁG • – Egy bürokrata ebéd utáni csevegése sztenografírozva –
A FORMA ÉS A GYAKORLATISÁG •
– Egy bürokrata ebéd utáni csevegése sztenografírozva –
– Egy bürokrata ebéd utáni csevegése sztenografírozva –
Könnyű volt, míg »ország« voltunk és státusférfiaink valának. Csak úgy tolta ki helyéből az egyik szegedi esemény a másikat, ha Bakay nem csinált valami bolondot, Horváth Gyula követett el valami virtust, vagy legrosszabb esetben Komjáthy mondott valami jót. De ím, hogy szűkebb lett a biztosi tanács, szűkebb lett a látkör is, és meddőbb lett az események méhe.
Pillich dolgai nem történelem már, csak aprólékos városi hír, Szemző távozásával még a nők értéke is hanyatlott. Azért nem tudnak önök most már miről írni. Azért olyan átkozottul unalmas a »Napló« és a »Hiradó« – is.
Jó Komjáthy az üres kerületeket járja, mondván égmeresztő dikciókat a közösügy ellen, Horváth Gyulának pedig a jegyzői tollat nyomta kezébe a parlament. Már az igaz, ki tudta keresni, hogy miben a leggyöngébb.
Egyedül vagyunk. Olyan a város, mint egy mentes, amelyről apródonkint leszedik a gyémántgombokat, míg végre lemállik a csat is.
No, de ne essünk kétségbe a jövő felett, hanem élvezzük a jelent. Mért ne feküdhetnék nyugodtan végig az ember a pamlagon, hiszen csak ki kell nézni az ablakon: épül a város odakünn. Fúrás, faragás, kopácsolás zaja s lágy olasz káromkodás akkordjai hallatszanak be mindenünnen, s e kaotikus, zűrzavaros zsongás a föltámadás zsolozsmája.
Valóban nyugodtan lehet elfecsegni a fekete kávé mellett az időt – míg azok az emberek odakünn dolgoznak. Olyan élvezetes dolog ez a »városépítés«, kivált ha jól szelel a virginia. Az enyim jól szelel most. Ez a »zulu« kellner pompás, praktikus gyerek, lehámozva hozza a virginiát.
Mert hiába, uraim, a »praxis«, ha nincs is benne annyi »chic«, mint abban, ami »forma«, mégsem egészen megvetendő.
Ösmerik önök Budán a Z. patikárust? Ez is egy fickó a praktikusok közül. Nem ösmerik? Ah, nagyon sajnálom, mert gazdag lánya van ott. Node e percben, azt hiszem, senki sem akar házasodni. Még csak háromnegyed kettőre: az este felé szokott jutni az eszébe az embernek! Bocsánat a megjegyzésért, most már áttérhetek a praktikus patikárusra. Miben állott a praktikussága, fogják önök kérdezni? Ah, az egy igen egyszerű dolog, és mégis nagyszerű. Fürdőre utazott két hónapra uraim, s midőn nejével a fiákerbe ült, mégis így szólott a segédekhez, a laboránsokhoz: »Félóra múlva hazajövök!«
Nos? Nem remek fogás ez, hogy ezek a szegény páriák örökké meg legyenek ijedve; s a félórán túl két hónapig minden percben hazavárják a principálist.
Ez a praktikum az életben, de boldog isten, mennyivel dicsőbb a mi bálványunk, a mi istenünk a »forma«.
A forma, e fönséges s méltóságos, mereven lépkedő rém, ez az igazság ruhájába öltözött hatalmas zsarnok. Zsarnok ő, de uralkodik, rideg ő, de korona van a fején.
Pszt. Zulu! Vigye ki a kávémat és öntse át abba a csészébe, amelyikből tegnap ittam.
Igen, igen mit is akartam csak mondani? Ahá, a forma? No igen, a forma… persze mindnyájan látták már, hogy az F. tanácsos hivatali szobájának ajtaján szép aranyozott betűkkel ki van írva: »Kopogtatás nélkül kéretik bejönni.«
A tanácsos úr idegen, s igen jól teszi, ha a kopogtatással nem bosszantja magát. Nem is zavarja senki, mert a tanácsos úr igen derék ember, s érdemes elnézéssel lenni a hibái iránt. Nagyon derék, jószívű ember. Csupa szív, csupa lélek: de mindenütt bürokrata és a formák embere.
E napokban történt vele a következő eset, hogy váratlanul kopogtatás hallatszik ajtaján.
Izgatottan ugrik föl. Az ajtó megnyílik, s belép rajta az öccse – aki éppen abban a percben jött Amerikából. – Húsz év óta nem látták egymást.
Kitárt karokkal rohant feléje a napbarnított amerikai testvér.
– Semmi ölelkezés! – Kiáltá elhárító mozdulattal a tanácsos. Eredj ki előbb, aztán jöjj be kopogtatás nélkül. Akkor aztán ölelkezhetünk.
Íme uraim, ilyen az igazi bürokrata, és ilyen az igazi forma.
*
Megittuk a fekete kávénkat. S magam is elismertem, hogy sokat épültem e szellemes csevegésen, mely egyszersmind találó kritika a királyi biztosságra.
Hányszor utasítottak el bennünket már így, hogy »minek kopogtattak önök?«
S hányszor vetették szemünkre: »Miért nem kopogtattak önök?«
S ez mindig a »forma« volt, amelynek nem két arca van, mint Janusnak, hanem száz karja, mint Tirreusnak az indus regében, s mind a száz karját arra használja, hogy a »lényeget« fejtegesse.
