A JOÓ PIKTOR
A JOÓ PIKTOR
A piktorok a világ legsajátszerűbb csodabogarai, még tán a muzsikusok sem olyan nagy bolondok. Nagy sörényük és nagy idealizmusuk, s az elbizakodás, mely egész lényükben nyilvánul, komikus emberekké teszi őket. A foglalkozásnak bizonyos kinyomata van az emberi arcon, sőt az alakon is, úgy, hogy a gyakorlott szem a külső után is megismeri, kinek micsoda a mestersége.
A Joó piktor nem tartozott ezek közé, nem volt sem hosszú haja, sem nem voltak művészi gesztusai, az egyszerű igénytelen emberek közé tartozott, festői mindössze az orra volt, amennyiben pirosra festette meg a bor, mert Joó piktor nem ivott a Hyppocrene forrásából, sem pedig az istenekkel nem szürcsölte a mennyei nektárt, ahogy Rafael és Correggio; hanem ivott egyszerűen »szatymazi buckait« kancsóból vagy literből, amint azt a jószerencse magával hozta.
Mert »jószerencse« volt az ivás a »Joó piktor«-ra. Mindig ezt leste, várta. Nem ábrándozott a keleti kérdés helyes megoldásáról soha, nem várta haza Kossuthot, vagy hogy a lutriba tett számai kijönnek, sem kérő után nem áhítozott a lányai számára, csupán ivó kompániát várt, s ha az volt, boldognak érezte magát, nem cserélt volna vagyonban, észben még a burkus királlyal sem.
A Joó piktor valaha csakugyan jó piktor volt. Fiatal korában, mondják, kitündöklött belőle a tehetség, s nem ilyen befejezést jósoltak az életének, aminő szomorú rideg lett. Fakó koporsó, siratatlan, könnyezetlen. A cimborák, kik annyit kacagtak a Joó piktoron, nem jöttek el most sírni! Úgy távozott el ebből a szomorú árnyékvilágból, mintha a korcsmából dobták volna ki. Senki sem sajnálta elmentét, senki sem tartóztatta, senki sem kérdezi, hogy hát a »Joó piktor« hol van?
Volt, nincs. Minek is volna? Rossz idők jöttek, megfogyott a víg pajtás sereg, s vékonyabban csordult a »potya«, melyet a piktor olyan nagyon szeretett. Ha már nincs »potya« a világon, minek lenne akkor a Joó piktor is? Olyan összenőtt két fogalom az már, mint a sziámi ikrek!
Elzüllött élet volt az az övé. Egy borba fúlt szív. Kedélyes, vidám embernek ismerték valaha, akiben szinte pezsgett az élet. Jószívű, szelíd lelkületű, az ingét is odaadta volna a barátságért, aminthogy oda is adta. Még azonfölül ráadásul az erkölcsi reputációját.
Egy lassú, de következetes süllyedés az ő útja. Valamikor a Pyrker László-féle könyvtárt rendezte, s ott oly ügyesen másolt, hogy azt a képet hagyta ott, amit másolt, s elhozta az eredetit, Pyrker nem ismerte meg.
Itt Szegeden egy háza volt, meg egy szőlője Szatymazon. A házat elvették irgalmatlan hitelezői, csak a szőlője maradt meg.
Most már a szőlőjét is itt hagyta, és csak a háza van meg a temetőben: azt nem vesztegetheti el.
Fokról-fokra süllyedt. Az utolsó években már egészen szurtos, piszkos lett, s a szegénység útján oda ért, ahol a »csavargó« kezdődik.
Egy ember volt, akiben minden külön-külön hal meg.
Először a tehetség, azután a szemérem, azután az önérzet, a büszkeség, – azután a test.
Őbenne a test halt meg utoljára.
A többit mind előbb ölte el tragikai végzete. Az a mag, amelyet a könnyelműség hint el, kikelt és dúsan tenyészett benne.
Szegény Joó piktor – utoljára már ember is megszűnt lenni. Úgy bántak vele a víg cimborák, mint egy állattal, akivel mulatni lehet, hol megsimogatják, hol földhöz vágják.
A Joó piktor mind eltűrte ezt, mert hiszen ihatott mellette. Az a pokoli szomjúság, az a rebellis láng a gyomorban, mely éget, mint a tűz, olyan csodálatos szelíddé, türelmessé tette, mint egy birkát.
A legdurvább tréfákért sem haragudott meg, hanem vígan szítta a szörcsögő pipaszáron keresztül a potya buckai mellett a potya réthátit: néha még akkor is szipókált, amikor a pipát a víg fiúk már rég levették a szárról s kancsójába tették, neki az mindegy volt, észre sem vette, hogy a torka padlását nem akkor csiklandozza a füst, mikor a pipától megfosztott szárat szítta, hanem mikor a kancsójából ivott, élvezte a kettős gyönyört. Lehetett az ő fejében elég gond, ami csiklandozza, a füst nélkül is.
A pénznek halálos ellensége volt: nemzetgazdászatra sohasem érzett hajlamot. Szatymazi szőlőjének termését mindig el akarta adni, de sohasem sikerült neki, mert nagyon sokra becsülte, mindig nagyon sokat kért érte.
Ha mégis akadt valaki, aki a kívánt árt fizeti, mindig talált valami kibúvót, hogy az alku létre ne jöhessen, s a viszonyok folytán kényszerítve legyen maga inni meg a saját borát.
Mindig sikerült neki. Ivott és folyton ivott, hol a magáét, hol a másét. Ami a másé volt, azt a magáénak nézte. Ami az övé volt, azt az egész világgal megosztotta.
Az árvíz óta be sem jött többé Szegedre a Joó piktor. Odakünn maradt Szatymazon. Nem érdeklődött már a világ folyása iránt egy csöppet sem, bánta is ő, sikerült-e a rekonstrukció, vagy nem, mindössze egy dolog rendítette meg. A rosszul mutatkozó termés Szatymazon.
– Uram én istenem, mit fognak az emberek inni a télen? – Aggodalom szállta meg, s hülye arcán sápadtság és redők ültek ki.
Ez az aggodalom megölte. Lefeküdt és meghalt.
S most már ott fekszik meredten, némán, kijózanodva, a fekete földben. Letette az ecsetet… akarom mondani a boros poharat, örökre.
Ezelőtt akármilyen mélyen aludt is, egyszerre föl lehetett költeni, ha mondták »Igyál, piktor«.
Most már még erre sem ébred föl. Jele, hogy nincs többé.
Legyen odalenn könnyű a föld neki, szegénynek, kit idefönn jártában-keltében is már oly sokszor ölelt anyai keblére.
