A »PAPRIKÁK VÁROSA«
A »PAPRIKÁK VÁROSA«
A monogramos botom óta nem voltam kitéve annak a rettenetes zaklatásnak, amibe megint belejutottam, ha igazán elmegyek-e Szegedről, s ha elmegyek, mikor és hova megyek és minek megyek, mikor itt olyan szépen elélhetnék holtom napjáig.
És ettől a sok kérdezősködéstől nincs semmi földi mód megmenekülni, ez már elkísér engem egész a kupéig, amelybe fölülök és idegessé fogja tenni minden hátralevő órámat.
És hiába magyarázom meg, mikor megyek, miért megyek, hova megyek, minek megyek: minden ember valami más okot keres, s kiszínezi rettenetes fantáziájával olyan regényes történetté, hogy igazi öröm abban a hősnek lenni.
Pedig olyan nyugodtan szeretném tölteni az utolsó napokat a »Paprikák városában«, melyet annyira megszerettem, hogy a második szülőföldemmé vált a szívem előtt.
Homér fölött hét város vitatkozott hajdan, hogy ő odavaló. Énfölöttem ugyan nem fognak disputálni a városok, hanem én magam csakugyan kezdek már disputálni a tényekkel és idevalónak képzelem magamat. Úgy megszoktam a »Hungáriá«-t és az »Arany Oroszlány«-t, hogy immár hideg lesz rám nézve a »Szikszay« meg a »Kis pipa«, a régi jó elhagyott tanyák, hol víg pajtások ülik körül az asztalokat. Rácz Palit is beh régen hallottam már! Gyújtó nótáit, melyek forrongásba hozzák a vért, – nem csábítanak vissza, hiába idézem emlékembe. Nem kisebb Palyánál a mi Nácink, s azt most már nem fogom hallani többé. Pedig milyen szépen betanítottuk neki, s milyen remekül húzza: »Kocsmárosné, nekem halat süssék kend.« Mind ezt a tudományát nem élvezem már többé, hanem áttestálom a többire.
Hát a sok ismerős, jó barát, hol találom meg ezeket? Mi pótolja ki őket nekem?
Tegnapelőtt így szólt egy jó barátom: »Sehol a világon nem fognak téged úgy szeretni, úgy elkényeztetni, mint itt.«
Ekkor szorult össze legelőször a szívem, s éreztem, hogy ez nem idegen föld nekem, melynek most a sarát taposom. Nem válhatok meg tőle könnyedén, hanem egy fájdalmas érzés kísér ki innen, s egy misztikus felhő fog húzódni mögöttem, mely eltakarja előttem a derült eget, – ha ugyan derült egem lesz.
Bizony nem kis idő három esztendő. Ennyi ideig szolgálták ki a feleségül veendő királykisasszonyt a mesék emberei, – csakhogy egy esztendő csak egy napig tartott.
Én pedig három esztendő alatt kiszolgáltam magamnak azt a tapasztalatot, hogy a magyarság ereje itt van Szegeden, csakhogy annyira is el van ez a város pusztítva, hogy három esztendeig majdnem minden nap egy esztendőnyi munkát kell végeznie – éppen megfordítva, mint a mesékben.
A paprika epitetont le kell egészen vetni. A kereskedelem és ipar lesz a gyarapodásának leghatalmasabb emeltyűje.
Kedves jó Szegedem! Láttalak szelíd, zsíros parasztvárosnak, azután láttalak földig lenyúlva, meztelennek, elhagyottnak, láttam testedet darabokra szaggatva, láttalak elesni és emelkedni, veled voltam örömben, búban, legnehezebb napjaidon.
Ha még látni foglak ezentúl, lássalak fényben, mosolyogva, ragyogónak, erősnek, aminőnek én képzellek el a jövőben.
*
Itt hallottam, hogy mikor a dajka elunta már nyájas; gügyölgető szavakkal csitítani a kis síró babát, mikor már nem használt sem a »kedves picikém«, »gyöngyöcském«, »parányi angyalom«, és semmiféle elokvencia, akkor nyúlt hozzá a legislegédesebb szóhoz a világon, s ekképp simogatta meg.
»Ne sírj, ne ríj, kedves paprikás angyalom!«
Erre aztán mindjárt is abba hagyta a sírást-rívást, s elkezdett mosolyogni a kis szegedi embör, paprikás színű pólyája között.
Itt az angyal is csak paprikásnak szép, s minden édes dolog meg van paprikázva, még a szerelem is.
Magam is azért nevezem a »paprikák városának«, mert tudom, hogy jól esik neki.
*
De hiszen nem is lehet az másképp. Az ízlés a levegőben van, és nem az emberben. Ha valaki a szegedi levegőt huzamosabb ideig szívja, átidomul a gusztusa is, egészen szegedivé.
Van nekem egy kedves ismerősöm, s asztaltársam, aki szintén nem idevaló ember, hanem egy időben csak azon vettük észre magunkat, hogy az egyforma levegő és koszt egyformává változtatta az ízlésünket.
Ugyanis mindkettőnknek egy és ugyanazon barna asszony tetszett a nyáron: egyszerre szerettünk ki belőle, hogy egy szőke asszonyba szeressünk bele mind a ketten.
A dolog csodálatosnak látszott, ez egyszerre beállott változás hosszabb és komolyabb természettani megjegyzésekre adott alkalmat. Sokszor került szőnyegre mint megfejthetetlen rejtélye az emberi természetnek.
Az egyforma táplálék okozza, gondoltuk, mígnem egyszer diskurzus közben kisült a dolog alaposan.
»Azok a gyönyörű fülek« – mondám sóhajtva.
»Micsoda? – hebegi társam elsápadva – hát már ön is észrevette?« – s olyan mérges, szürke szemeket vetett rám, mint egy Otello.
»Bizony gyönyörű fülecskék – jegyzé meg egy másik úr jóakarólag –, akár két nyíló rózsa«.
Megbotránkozva vágtunk bele mind a ketten.
»Miféle lealacsonyítás ez, uram? Azoknak a füleknek a színe nem a rózsáé, uram. Az a gyönyörű pirosság csak a paprika színéhez hasonlítható méltó joggal.«
...S ekkor vettük észre, hogy már bennünket is fogva tart a paprikakultusz, melyet a paprikák városának levegőjével beszívtunk.
*
Szép fülek! Milyen badarság, hogy eddig a poéták mindig csak a holló hajat, az eper ajkat, a kék szemeket énekelgették, s egyetlen lant sem pendült, hogy a füleket megénekelje. Sőt ezek a kedves pici jószágok, amik úgy néznek ki, mint két piros másli, bizonyos irányban fumigatíve említtettek örökké, fülig pirul ez, vagy amaz, fülig szerelmes stb., egyszóval úgy volt föltüntetve a fül, mintha az már nem is numerálna semmit, mintha az ember a fülein innen egészen bevégződnék.
Ohó! érdemes szemek, hajak és orrok, nem úgy van a dolog! Az egyenlőség korszakában tessék a fülek tekintélyét restituálni, mert lázító a fölfogás és a szupremácia, amit önök gyakorolnak már ezredévek óta a fülekén.
Pedig lehet-e szebb a világon, mint két fül, amely pirul, amely érez, és amely beszél?…
Hanem már most ezeket a füleket sem fogom látni többé...
Bizony nem tudom én, hogy szokom el miattuk is Szegedről?
Hiszen azt az egyet megtehetem, hogy szegedi embernek megmaradok ezután is. Mégpedig amolyan dísz-ember lesz belőlem. – A paprikák városából ugyanis járt ez a ménykő deputáció majd minden héten a miniszterekhez kérni valamit, hát egyet most már mindig itthon lehet hagyni belőlük.
Én ott helyben fölveszem a szalonrokkot, s a deputációkhoz csatlakozom.
Így aztán szegedi is leszek, fülekben is gyönyörködhetem, csakhogy nem azokban a bizonyos cukros, paprikás fülekben... amik megmagyarázzák, hogy miért hívják a legbűvösebb, legelbájolóbb madarat – fülemilének.
