MINDSZENTEK NAPJA
MINDSZENTEK NAPJA
Föltámadunk! – ez van a temetők kapujára fölírva, ott, ahol az enyészet lakik.
»Meghalunk! Megsemmisülünk!« – ez van fölírva az emberek halántékain, ott, ahol az élet lakik.
Melyik az igaz a kettő közül?
A vallás hazudik-e, vagy a természet?
A vallás azért, hogy vigasztaljon, a természet azért, hogy megrémítsen.
Mert rémítő dolog elenyészni, semmivé lenni. A tagok, az izmok, az emberi szív, az agyvelő, melyet most mozgásba hoz eszme, érzés, mind nem egyéb, mint érzéketlen milliárdnyi részecskéje annak az óriási rögnek, melyet úgy nevezünk most, hogy »anyaföld«.
Anyaföld, aki bölcső és koporsó vagy! A mag kikel belőled, megnő, kifejlődik, s ismét elszárad és beléd temettetik, te úgy bánsz az emberekkel is, mint egyéb növényeiddel.
Megújítod magadat, új fű nő a tavalyi helyett, új emberek támadnak a halottak kipótlásául, s te azt mondhatod magadról: »Én mindig a régi vagyok.«
A tudomány is váltig biztatgat bennünket, hogy semmi sem vesz el a természetben.
Mi azért csak mégis el fogunk enyészni, mert ha az anyag nem vész is el, s e fogalomban, »világ«, új alakban bizonyára ott lesz valahol, a mi egyéniségünk nem lesz többé soha sehol sem.
A fejfa vagy a szobor (akinek jut) kidől a keskeny sír mellől, idő foga megeszi előbb vagy utóbb, a sír is behorpad, a horpadás is összeforr a földdel és nincs többé semmi, semmi, ami reád emlékeztessen.
De igen; van egy nap, amikor azok, akik élnek, megemlékeznek azokról, akik meghaltak. Ez a Mindszentek napja.
Dehát micsoda ez a megemlékezés? Egy fogalom, mely még ezerszer tágabb, mint a másik, a nagy természetben te is ott vagy valami alakban valahol…
*
Az életeszenciát még nem találtuk föl és nem is fogják föltalálni. Meg kell nyugodni abban, hogy az életet nem lehet odább nyújtani. Hanem van mégis egyetlen eszköz, egyetlen expediens, mellyel nem lehet ugyan elodázni a halált, de életre lehet vele hívni még sokáig a halál után a halottat.
Ez a szeretet.
Ez a nemes érzés, mely dacol még az enyészettel is. A szeretet egy darab az istenből: nem csoda, hogy annak a hatalmából bír egy darabot.
Akit itt szerettek a földön, az nem halt meg egészen. A szeretet föltámasztja azt, amennyiszer akarja. S az pedig sokszor akarja.
Föltámasztja a fiatalnak, erősnek, vidámnak, szépnek, nyájasnak, aminőnek akarja, aminő volt.
Akit pedig senki sem szeret idefönn, mikor kiénekli a pap, mikor fölteszik a halottas szekérre, amint a halottas szekér keresztüldöcög a temető kapuján, becsukódik az utána örökre, nem hagyott az magának kivezető utat innen, meg van az semmisítve egészen, mint egy elrothadt falevél, amelyről nem tud senki, amely után nem fog kérdezősködni senki.
De akit szerettek idefönn, az csak pihenni ment oda, örök nyugalom csöndes helyére. Él ő azért! És ott fog járni-kelni emberek közt, mosolya megjelenik, hangja hallatszani fog, szavai megcsendülnek és hol szomorú lesz az arca, hol pajkos, vidám.
A néma éjjeleken szerettei álmukban hívni fogják, s arra a szóra kit ne eresztenének el a halál országából is, ott lesz, jön, megy, megigazítja gyermekei vánkosát, megsimogatja hajacskájukat, belátogat a jó barátokhoz s mulat velük, mint azelőtt.
Sok régi képből szövődik egyetlen kép. De ez a kép új, s mert új, – hát élet.
*
Dübörögjetek, táruljatok föl temető csikorgó kapui ma. Hadd nézzük meg ennek a városnak az azelőtti lakóit! Hadd nézzük meg mi, a mostani lakói, akik úgy nevezzük magunkat: »fölséges nép«, azokat, akik most »fölséges semmi«.
Két nagy város ez egymás mellett. Az egyik az élőké, a másik a holtaké. Az egyikből átköltözködünk a másikba, de a másikból aztán nem költözködünk sehova tovább-ott örök szállása van mindenkinek.
Az egyik városnak a polgárai marakodó emberek, akiknek szavazati joga van, közgyűléseket tartanak, követeket választanak, adót fizetnek, a másik város polgárai a semmik, csupa csöndes emberek, akiknek nincsen semmi vágyuk, semmi akaratuk: az igaz, hogy adót sem fizetnek.
– Menjünk be, élők a halottakhoz, de nem azért, hogy megnézzük, mik ők, hanem azért, hogy lássuk, mik leszünk mi.
A rideg őszi szél megrezegteti a dércsípte fűszálakat a sírokon.
Méla, titokzatos zizzenés suhan el a sírdombok fölött.
De ez csak a mi képzelődésünk. A temetők némasága igaz. Sírok szája nem ad hangot. Nincsen odalenn semmi panasz. Nincs hát odalenn semmi baj.
Minden baj idefönn van.
S mégis idefönn akar maradni mindenki.
*
Fölgyúlnak a mécsek az örök éjszakában.
Koszorúk lepik el a sírokat most, mikor már az élők a nyáron elhasználtak minden virágot. Mesterkélt virágok jutnak a halottaknak.
Szegény halottak!
A részvétben is, a kegyeletben is, mely sírotokat körülveszi, több a mesterkélt az igazinál.
*
Rideg kor ez a mai!
Szülő nem zokog holt gyermeke fölött, nő nem siratja férjét, gyermek nem bánja anyját.
Amint a föld hűl egyre jobban, az emberi szívek is utána hűlnek.
Még egy-két évtized, a már csak a kalendáriumban lesz bent minden november elsején: – a »halottak napja«.
