ÚJSZEGED PUSZTULÁSA
ÚJSZEGED PUSZTULÁSA
Én írtam a »Szeged pusztulását«: megírom Újszegedét is. A mi kedves Újszegedünkét, sok kellemes órának emlékeztetőjét.
Jankovich Miklós mellett nem szeretek ügyvédeskedni, de meg kell adni, amit ő maga is szerényen beismer, hogy a pusztítás művéhez neki van a legnagyobb talentuma.
Az ő sorsa a pusztítás. S e fátumnak férfiasan engedelmeskedik. Elpusztította az utcákat, el fogja pusztítani, szétrobbantja a várat, s hogy azalatt is legyen valami pusztítani valója, irtja a szegedi parkot.
Igazi kéjjel nézi, mint dől ki a fa fa után, hogy fekszik végig a sárga füvön sugár derekával, kusza ágaival: még ott a fészek nyoma a gallyak között. Picike madarak, akik itt születtek, vajon hol röpülnek?
Úgy néz ki a liget eleje, mint egy irtott erdő. Hol büszke sudarú fák a felhőket csókolgatták, a napsugarat elfogták, hol a lombok édes titkokról suttogtak, hol a haragos zöld falevelek árnyéka táncot járt a selyem füvön – ott most már nincsen egyéb semmi, csak a Hatairy mérnök fehér-vörös karói.
Vagy egy-egy törzse a kivágott fának. A törzsök áll ott, amint a fűrész kettészelte, az évek sora különböző színmű karikában fölismerhető a fa húsán, amit a kéreg eddig gondosan letakart.
A fa dereka külön van elterülve. A közepe táján két beforrt betű. T. B. Kinek a betűi lehetnek? Ki véshette ide? Alkalmasint valami szerelmes örökítette meg ideálja kezdőbetűit, hogy azok halhatatlanok legyenek s túléljék a nemzedéket.
Szegény betűk! A szerelmet talán túlélték – de korán fognak elenyészni valamelyik kályha gyomrában!
És mégis boldog betűk! Tűz lesz belőlük, ami a szerelemből szokott lenni, aztán hamu, ami a tűzből szokott lenni!
Ami a törzsök sorsa, az a fák koronájáé is. Mennyi összetört korona! Milyen forradalmi látvány.
A bozót lett most a legmagasabb, mert mind kivágták a nagyobbakat. – Milyen találó kép lett volna ez valamikor valamire, nem valami nagyon régen.
Lassankint a tuskókat is ki fogják vájni a földből (ezeket tűrik legtovább), aztán nyoma sem lesz többé, hogy itt valami erdő volt. A föld hímes füvét letapossák, beszórják majd kaviccsal, s nehéz furmányos szekerek fognak erre döcögni két év múlva, hol apró lábacskák lépdegéltek begyesen s hol a lábnyomokon piros, vagy fehér virágok bújtak ki a földből. Mintha az a sok édes, majd fájó érzés, ami itt született, élt és elhalt, mind megfogamzott volna.
Ott jobbra a tánchely, a »malom«, elhagyottan, pusztán áll. Terpsichore búsan rezegteti kiterjesztett szárnyát fölötte.
Az árvíz elvitte a házakat, fölépítették.
A kisajátítás elvitte az apai tűzhelyeket. Újakat alapítottak.
A hídépítés elviszi a fiatalkori emlékeket. S ezt nem lehet mál kipótolni semmivel.
