126. sz., június 3. BAKAY LEGÚJABB »KOSZORÚJA«
126. sz., június 3.
BAKAY LEGÚJABB »KOSZORÚJA«
BAKAY LEGÚJABB »KOSZORÚJA«
Jó Bakay Nándor szinte tetszeleg magának azzal, ha ő, dacára hogy Szegedet képviseli, soha nincs a szegediekkel egy véleményen, hanem örökös ellentétben velök, gondolom, teszi azt azon csizmadia politikánál fogva, hogy föltűnővé és érdekessé tegye magát.
Mikor Szeged küldöttséget menesztett Budapestre kapacitálni a honatyákat, miszerint változatlanul fogadják el a szegedi kölcsön-javaslatokat, – csak ő maga tartott beszédet és izgatott azok ellen – mert midőn Szeged városa idehaza egyhangú bizalmat szavazott a királyi biztos és tanácsa iránt, éppen kisajátítási incidensből, – Bakay fogja magát és a közhangulat nevében dikciót tart a királyi biztos és a kisajátítások ellen.
Nem tudom, ezen az úton akarja-e elnyerni a polgári érdemek koszorúját, de annyit mondhatok, hogy ezen eljárás körülbelül az alkimista hóbortjának bélyegét hordja magán, ki erőnek erejével a fűzfából akarta az aranyat kisajtolni.
Mert hogy arany mindenben van, az lehet annyira igaz, mint az, hogy minden dolgot lehet ellenzéki szempontból poentírozni.
Csakhogy amahhoz alkimista-tudomány kell, emehhez pedig ész.
Bakay mindvégig fölületes maradt, kivévén ott, ahol naiv volt és nevetséges. S oly sokszor volt az, hogy nem maradt ideje fölületesnek lenni.
Bakay úrnak az a hibája, hogy mindég a saját énjéből indul ki, s úgy fogja föl a világot, mintha ő lenne a tengelye, amely körül forog minden. Az egyes küllőket ő hozzá való viszonya szerint ítéli meg, egyszóval nem lát tovább az orránál – amivel különben nem mondok keveset.
Még a hasonlatait is annyira a saját énjéből és közvetlen környezetéből meríti, – hogy azok is mintegy őt magát aranyozzák be. Például szerinte olyan a hatalom, mint a szeszes ital, hogy aki azt élvezi, minél inkább élvezi, annál többet kíván belőle.
Saját énjétől merítettnek mondom s hasonlatot azért, mert őt éppen az ellentét azonosítja vele, lévén Bakay ugyanis olyan ember, hogy aki őt élvezi, mindinkább élvezi, annál kevesebbet kíván belőle.
S míg Bakay a szeszes italról beszél, ajkairól a tapasztalás színméze csurog, összevegyülve őszinteséggel, bornírtsággal, személyeskedéssel, indiszkrécióval, ravaszsággal, s oktalan fecsegési viszketeggel – úgy, hogy a legközelebbi interpellációjának bevezető beszéde egyike volt a legjobb humorisztikus dolgoknak – nem ugyan a parlamentbe való, de egy, az életből merített könyvbe, hol az üresség nagyravágyás és az arrogancia önnönmagát festi.
A tükör, melyet Bakay tartott oda a képviselőház elé, hogy azon át bepillantást vessen a szegedi viszonyokba, csupán Bakayt mutatta torz alakban, s alkalmat nyújtott a miniszterelnöknek, hogy félórára rokonszenvessé tegye magát minden okos ember előtt.
Bakay úr nevetséges szereplése nem érdemli meg, hogy azzal valamely lap komolyan foglalkozzék, s azért is vettük magunknak a szabadságot mindannyiszor, s úgy ma is, tréfásan szólani róla. Mert vannak cselekedetek, amiket komolyan venni nagyobb boldogság, mint azokat megcselekedni.
Van azonban a paprikajancsiságnak is határa, s van a Bakay úr legutóbbi szereplésének olyan oldala, mely nemcsak hogy veszedelmes, hanem immorális, s ezt már komolyan kell megróni benne. A képviselő úr ugyanis, akit az »Ellenőr« az ügyes« epitetonnal ruház föl, úgy tünteti föl handabandáit, s úgy gruppírozza őket egy csokorba, mintha a közvélemény lenne alattuk a manchette, így tesz a legutóbbi fölszólalásával is, 400 polgár aláírására hivatkozva, hálátlan és hebehurgya színezetet adván ezáltal a város népének, mely morcsosan, bakafántoskodva és gyanúsítva jelen meg Bakay úr képében a nemzet előtt, mely annyit tett érte, s szeretetével halmozá.
Lehet, hogy csakugyan akadtak félrevezetett emberek, akik készek valának odakölcsönözni neveiket a Bakay úr népszerűség hajhászási céljainak, de a neveknek csak kevés nyomatéka lehet az »egyhangú« közgyűlési bizalmi szavazat után.
Szerencsére a magyar nyilvános élet szereplői ismerhetik az »aláírások« értékét. Magamnak is volt már szerencsém egy politikusnak fiókjában nevekkel teleírt íveket látni, a mikor rendeltetése célját megkérdeztem, őszinte humorral mondá: »Hát ez bizony az én házi takaréktáram: itt ebben a fiókban tartom elcsukva azt, ami fölösleges a népszerűségből, hogy szűk időkben ebből pótoljam.«
Nem tudom, beálltak-e immár ezen szűk idők Bakay úrra, azt sem tudom, hogyan jutott ehhez a négyszáz névhez, s miféle nevek azok, hanem azt az egyet tudom, hogy Bakay úrnak nincsen joga a saját botorságaiba beleszerepeltetni Szeged városát, s eljátszani ama összes szimpátiákat, melyek szerencsétlenségéből kiemelték, s melyekkel a nemzet viseltetik Szeged iránt, mert azokat a szimpátiákat nem ő szerezte, s ha elveszítjük, arra, hogy ő szerezze vissza, még kevésbé lesz képes.
Nem úgy van, mint hajdan; a város, fájdalom, nem adhat sem instrukciót, és instruktort Bakaynak (pedig ráférne mindakettő), de haza sem hívhatja – hála istennek –, beszéljen hát ő az országgyűlésen amit akar, hanem ne keverje bele a közvéleményt, amely oly magasan áll fölötte, mint a felhő. – Semmi köze hozzá. Legföljebb annyi, hogy ha abból a felhőből eső lesz, valószínűleg ő fog legjobban megázni.
Nem az ellenzéki álláspontrul van itt szó: mert bár lenne valaki az országgyűlésen, aki Szeged rekonstrukciójára vonatkozólag a tárgyilagos bírálat szavát hallatná egyszer-másszor, az csak előnyére válnék az ügynek, – de Bakay Nándor képtelen erre, se tudománya, és esze, se fölfogása nincs hozzá, mint a saját hálójában megfogott pók, olyan kínosan vergődött tegnapelőtt a miniszterelnök beszéde által lesújtva, – pedig e beszéd, dacára hogy elismerjük annak ügyesen poentírozott dialektikáját, s egészen találónak tetszik előttünk a kép is, melyben türelmet fogyasztó apró epizódok vázolják ama nehéz és hálátlan föladatot, hol a szegény nép legsajátosabb érdekeivel kell elbánni – mindamellett azt tartjuk, hogy az egész beszéd nem egyéb, mint Tiszának ismét egy ügyes hatásra számított válasza, mely leteríti ellenfelét, de csak azért, mert az elszédül, mert annak gyenge hozzá a feje, s nem elég éles a szeme hirtelen észrevenni a finoman eltakart réseket.
Ha Bakay uralkodni tudott volna az anyag fölött, mely rendelkezésre állott, ha ösmerte volna alaposan a tárgyat, amelyről szólott, nagyon könnyen mérhette volna vissza az érzékeny vágást a miniszterelnök statisztikai adataira, melyek oly kedvező világításba helyezik a szegedi kisajátítási eljárást, hogy a miniszterelnök közelében ülő mamelukok szeme csillogott az örömtől, mikor a vaskos számok megjelenésük összes méltóságával leperegtek mesterük ajkairól, oly impozánsan, hogy még Csanády Sándor is igent bólintgatott a fejével.
Hanem ha ezek a némán ékesen-szóló számok csakugyan meg tudtak volna szólalni, és elmondták volna a saját születésük történetét!…
1171 ügyből 975 rendeztetett egyezségileg. Ez nagy eredmény, s példátlan megelégedés kétségbevonhatlan jelének látszik, de alapjában úgy áll a dolog, hogy e számok a megelégedést éppen nem bizonyítják, s hogy a panaszok még azért nagyon lehetnek indokoltak, s a kisajátítási eljárás lehet helytelen, egyszóval, hogy e számok ott azon a helyen, ahol fölhozattak, arra az állításra, melyet Bakay fölvetett, nem képezhetnek cáfolatot, mert e számok a presszió mesterséges eszközeivel is lehetnek létrehozva, – aminthogy csakugyan annyi közvetlen és közvetett presszió gyakoroltatott a királyi biztosság részéről a kisajátítási eljárásra, hogy a számokban elért kedvező eredmény lehet praktikus dolog, de nem lehet argumentum, s helyes eljárás bizonyítéka.
A királyi biztosság kimondta elvben, hogy minden volt telektulajdonos telket fog kapni, ha a kisajátító bizottsággal kiegyezik, ha nem egyezik ki, nem kap telket. Ez az egyik presszió. Mégpedig nagy presszió, mert ha ki nem egyezik, telkét – legalább állítólag – a város rendezése előtti szokásos árban sajátítják ki, az pedig nagyon csekély ár: aki pedig kiegyezik s telek jut neki, az már »innen« van a régi áron s élvezi abban a régi érték emelkedését, mely – legalább állítólag – a rendezés elmaradhatatlan következménye. Ilyen előnyre nem huny szemet az okos ember, ha egy kis kárt lát is más oldalon.
De ennek az egy pressziónak aztán megvannak a rügyei és hajtásai.
Akik egyeznek, elsősorban vétetnek tekintetbe a kölcsönkiosztásnál. Mert hát így diktálja ezt a logika, aki egyezik, annak fundusa van, annak kell a kölcsön, mert az építeni fog. Kölcsön pedig kinek ne kellene, s meghozza érte azt az áldozatot is, hogy kiegyezik. Mert aki ki nem egyezik, annak nincs fundusa, s akinek fundusa nincs, annak nem kell építési anyag, márpedig most csak az építési anyagokkal junctim osztandó könyöradományok szolgáltatnak ki. A tisztán pénzbeli könyöradományokra őszig kell várni.
De minek soroljam föl e mesterséges bogozatát a pressziónak, hiszen már magában véve az is elég lenne, hogy a szegény népnek nincs lakása, mert az utcanyitásokkal ideiglenes épületeit szétbontották, s mert lakása nincsen, nincsen türelme sem a hosszas várakozásra, de ha türelem lenne is, nincsen pénze a bizonytalan kimenetelű pörlekedésre, s aláhajtja fejét szelíden a fölajánlott egyezségnek, ha méltányos, ha méltánytalan.
Nem szándékunk azonban Bakay úr irányát követve izgágát csinálni ott, hol támogatásra van szükség, s nem habozunk kimondani a körülmények tekintetbevétele mellett, hogy a kisajátítási bizottságokat semmi esetre sem érheti gáncs, mert noha történtek esetek, ahol egyik fél jobban károsodott, vagy jobban boldogult mint a többiek, – de mi sohasem hittük, hogy a kisajátítási bizottságok istenekből fognak állani, hanem csak véges elméjű emberekből, akikben a nemes igyekezet magaslik csak ki érdemnek, de akiknek nyomában mindég ott vannak árnyékul az elkerülhetetlen hibák is.
De nem is annyira a kisajátításról van itt szó, mint inkább Bakayról, ki megint kitett magáért.
A koszorú, melyet újabb föllépéseivel aratott, már talán el sem fog férni halántékain. Nem akarhatjuk tehát növelni dicsőségét azzal is, hogy itt hosszasan vezércikkezünk legújabb rohamairól.
Annyit azonban ki kell mondani, hogy titáni föllépése általános megelégedést eredményezett.
Ő tudomásul vette a miniszter válaszát, bár nem szívesen.
Mi meg tudomásul vesszük az ő kudarcát – de szívesen.
Tisza örülhet, hogy ilyen ellenfele van.
A »ház« örülhet, hogy ilyen mulatsága van.
Mi pedig örülhetünk, hogy csak egy Bakaynk van. Mert mi lenne, ha kettő lenne?
