163. sz., július 16. A KÖZÖNSÉG HARAGSZIK
163. sz., július 16.
A KÖZÖNSÉG HARAGSZIK
A KÖZÖNSÉG HARAGSZIK
A közönség haragszik és igaza van. Az ő haragja többnyire jogosult, mert érzelmeiből indult ki s azokat nem lehet elaltatni, sem hamisan hangolni, mert amit valaki érez, az igaz: azt nem lehet megcáfolni, arra lehet mondani, hogy bolondul érez, de amit érez, az érezve van, hideg ész azt le nem hűtheti, okoskodás, logika meg nem szüntetheti: a kétszer kettő négy: ami valakit sebez, az annak a valakinek fáj.
A legközelebbi napokban nagy szenzációt okozott egy eset, s mert nagy szenzációt okozott, általános megbeszélgetés tárgya volt a városban. A tényállás akörül forgott, hogy a királyi biztosság egy tagja kíméletlen modorban beszélt a felekkel.
Volt mindenféle vélemény pro és kontra. Mondták, hogy modora kihívó, túlzó, hogy élesen irányult éppen egy osztály ellen, mely dacára annak, hogy a kormány ez osztályt rendszeresen lejáratni igyekszik, még mindig tisztelt, hatalmas és nemes törekvésekben buzgólkodó jelentékeny része a nemzetnek. Argumentáltak amellett, hogy helyes dolog volt ezen kíméletlen modorú biztosi tanácsost megtorolni, rendreutasító szavakkal, mert arra nem lehet joga semmiféle nagy potentátnak, hogy goromba legyen a felekkel ott, ahol ő is csak fél, s csupán egyezkedési természetű dolgokkal van megbízva, – és ez igaz is.
Másrészről ismét fölhangzott, hogy isteni türelem kell hozzá, hogy az ember végighallgassa a sok haszontalan fecsegéseket, melyekkel az úgyis elkésett tárgyalások menete akadályoztatik minden gyakorlati haszon nélkül, mert itt nagyon jelentéktelen része lehet e kapacitációnak. S éppen semmi értelme a hosszú szócsépeléseknek, melyek nemhogy tisztáznák a különféleséget, hanem az érdek-összeütközést szül, sőt inkább összezavarják, összegombolyítják, úgy, hogy valóságos káoszt telepítenek, kivált az ügyvédi fillippikák, a felek agyvelejére. S ennek a közérdekre nézve semmi haszna, – mert elkerülhetlen, hogy egyik-másik fél ne a rövidebbet húzza… hiszen egyetlen kenyeret sem lehet egészen egyenlően elosztani, hát még egy egész város minden telkét.
El lett mondva, hogy biz itt nincsen ok a haragra, hiszen akárkivel megtörténhetik, hogy összevész, hát még azzal, akinek különben is olyan hirtelen természete van.
A higgadtabbak fölemlítették azokat az érdemeket is, melyeket azon biztosi tanácstag szerzett más téren itt Szegeden, s hogy tán éppen erélyes, kíméletlen modora vívta ki sikereit, mert szent egy igaz, hogy Kapisztrán óta olvasóval és keresztvízzel még nem vertek meg ellenséget. S »kérem alássan«-okkal még nem vittek keresztül olyan dolgokat, mikben az egyesek érdekét sokszor nagyon alá kell rendelni a közérdeknek. Ide erély, vasakarat, szívósság kell, sőt gorombaság is.
De az okoskodások mind meddők, mert a közönség sértve érzi magát és haragszik.
A sértett osztály orvoslást keres és talál is, mert azon férfiú azért működött itt, azért tüzeskedett, azért volt izgatott, haragos, azért kelt hajnalban és dolgozott késő estig, hogy a közvéleményt hitte szolgálni, attól várt jutalmat, s most éppen az háborog ellene.
Nem egy nagy dilemma-e eszerint az egész sajnálatos esemény, mely a hét legizgatóbb eseményét képezi?
Hol az igazság? El kell-e őt ítélni a közvéleménynek, vagy a közvéleményt kell elítélni?
Nem, a közvéleménynek igaza van, – de csak azért, hogy haragszik.
Ez a harag csak arra jogcím, hogy megbocsásson, mert nem rossz akarattal áll szemben, – hanem csak rossz vérmérséklettel.
Amiért igazságtalan volt miirántunk, igyekezzünk mi igazságosak lenni őiránta, feledjük el ezt az egész dolgot, melyből a volt »vármegyei szolgabíró« leckét kapott, hogy a »demokrácia városában« – az emberekben önérzet is van.
