179. sz., augusztus 4. A BIZTOSI TANÁCS
179. sz., augusztus 4.
A BIZTOSI TANÁCS
A BIZTOSI TANÁCS
Néhány nap múlva be lesznek fejezve a kisajátítási eljárások Szegeden, s az újszegediek sem tartanak el sokáig. A biztosi tanács föloszlatása már a jövő hó elsején megtörténik, de tényleg máris elkezdődött a föloszlás. Komjáthy Béla tegnapelőtt utazott, Jankovich Miklós egy héttel előtte, s egyikük sem tér vissza többé.
Midőn távozik a testület, megérdemli azt, hogy működésére visszapillantsunk s hogy helyesebben fejezzem ki magam, megemlékezzünk róluk, mert a biztosi tanács működése nem bír kidomborodó vonásokkal, s az önállóság olyan fokával, hogy a boncoló kritika tág tért lelne.
Nehéz, fárasztó munkát végeztek, de nem olyan előkelőt, hogy nagy űrt vehetne észre a szem aközött, ami történt, s aközött, ami történhetett volna. De mert egyszerű, igénytelen munka, amit végeztek, éppen azért volt az nehéz és fárasztó. Mert a »harmadik kéz«, a Dicsvágy pihent – csak a kötelességérzet dolgozott és a hazafiság.
Arra közülök senki sem számított, hogy törvényhozói tekintélye vagy a tehetségeibe vetett bizalom fog megszilárdulni és növekedni, ha lankadatlanul dolgozik Szeged rekonstrukciójában, mint könnyen elenyésző srófja egy gépezetnek, de még arra sem számított senki, hogy az emberek hálája fogja kísérni munkája közt; jól tudja azt mindenki, hogy a megelégedés nehezebben építhető föl az emberi szívekben, mint a város.
Mi ellenzéki lap vagyunk s sokszor mutattunk rá azon hibákra, melyektől nem volt ment a királyi biztosság és a tanács sem. Most sem zenghetünk zsolozsmát a biztosi tanácsnak, midőn elhagyja a várost, nem figyelmeztetjük a közönséget, hogy helyén lenne, ha a város is leróná háláját és köszönetét eltávozásuk alkalmával, bár meg vagyunk győződve, hogy helyén lenne, mi csak külső illemtől vezettetve a magunk részéről kívánjuk leróni azon köteles figyelmet, mely a sajtónak mindenkor sajátja volt azon testületekkel szemben, melyeket ellenőrizni szükséges, azon illemtől vezettetve, mely abból áll, hogy a távozónak megemelintjük a kalapot, ha nem volt rá érdemetlen.
A biztosi tanács pedig nem volt érdemetlen. Azok az urak nem dolgoztak itt pénzért, mert arra nem voltak rászorulva, hanem dolgoztak ügyszeretetből és azon föladat fontosságának tudatában, melyet e város föltámasztásával maga elé szabott az ország.
Lássuk röviden működésüket.
Két igen kényelmetlen kérdés érdemel ebben kiváló figyelmet, a becslési és kisajátítási eljárás. Mindakettő sok vesződséggel járt, de csak az utóbbi, a nehezebb oldatott meg kielégítő eredménnyel. A kárbecsléseknél s ennek folyományaképpen a könyöradományok kiosztásánál sok hiba történt, sok igazságtalanság, amit el lehetett volná kerülni: különösen tág tér hagyatott nyitva az egyesek szerencsehajhászatához. S volt is rá rossz vért szülő példa elég.
E három dologban foglalható össze a biztosi tanács működésének oroszlányrésze [!], mert bár nagyobb horderejű volt működése a tanácsülésekben, hol tevékeny részt vett a királyi biztos és közegeivel a rekonstrukció alapelveinek megalkotásában, de nem bírt semmi önállósággal, nem lévén a tanácsnak döntő ereje, s nem bírt benn a királyi biztos termeiben annyi befolyást szerezni magának, hogy az látható legyen azon időközökben, midőn az egyes kérdések érlelődtek.
Mindamellett nem lehet tagadni, hogy az alapelvek megteremtésében, módosításában is sok része és sok érdeme van a tanácsnak.
Hogy miért nem vívott ki magának nagyobb befolyást a tanács, mint aminőt a törvény szűkkeblűsége adott, annak korántsem a királyi biztos az oka, hanem maguk az egyének, akik a tanácsban vezérekül voltak tekinthetők, s kik a saját egyéniségük bélyegét nyomták rá az intézményre.
Horváth Gyula mintegy kivált a tanácsból, s a kiszabott lénián kívül keresett magának önálló működési tért.
Ő volt a tanács legrokonszenvesebb tagja, ő tehetett volna legtöbbet, mert a szegedi közvélemény fölött uralkodni képes, s ez nagy erőt adott volna neki, – de sohasem nyúlt az erő után; ő a tanács erősítését vagy nem tartotta szükségesnek, vagy nem törődött vele.
Külön ment s kiérdemelte Szeged legmelegebb háláját. A közönség szíve vele van, de a kritikus gondolkodóba eshetik, ha vajon jól tette-e, hogy a tanácsot liliputi intézménynek hagyta.
Komjáthy idejét azzal a töprengéssel töltötte, hogy vajon passzív vagy aktív szerepet játsszék-e a tanácsban.
Mikor tegnapelőtt a vasúti kupéba lépett, hogy végképp eltávozzék, még ekkor sem volt tisztában egészen.
Végh Aurél csendes vérű ember, aki azt tudja, hogy minden úgy van jól, ahogy van. Teljes életében meg volt elégedve mindennel, s meg is lesz teljes életében.
De eltekintve azon találgatásoktól, hogy mi lehetett volna, ha így, ha úgy, – vegyük csupán azt, ami történt, s be kell vallanunk őszintén, – hogy a királyi biztos mellé rendelt tanács derekasan végezte kötelességét, ha nem állott is tán föladata magaslatán, de ott, ahol állott, megállta a helyét emberül.
Mi mint ellenzéki lap is szívesen nyújtjuk nekik távozásuk alkalmával az elismerés adóját, mert nem vagyunk annyira elvakultak, hogy egy város építésénél is politikai szempontot keressünk.
A tanács föloszlása után az idegenekből még három új tanácsos fog kineveztetni a későbbi teendőkre, – tehát hármat viszont fogunk látni a távozókból, s ezek, mint halljuk, Végh Aurél, Dobó Miklós és Rónay Béla lesznek.
Meg vagyunk elégedve velük, különösen Végh Auréllal, ki nagy tevékenységet és szorgalmat fejtett ki, de megütközésünket nem palástolhatjuk el, valamint hisszük, senki sem fogja tudni elpalástolni a közönség köréből sem, hogy – miért nem marad Horváth Gyula.
Éppen ő nem marad itt, aki legjobban szeret bennünket, s akit mi szegediek is legjobban szeretünk.
Az a kölcsönös szeretet maga kitesz három biztosi tanácsost.
S éppen azt a három biztosi tanácsost, akit nem nélkülözhetünk.
