178. sz., augusztus 3. SZEGED, AUG. 2.
178. sz., augusztus 3.
SZEGED, AUG. 2.
SZEGED, AUG. 2.
A katonaság garázdálkodásai már kezdenek tűrhetlenné válni az országban. Napról-napra új meg új botrány hírét vesszük a katonaság köréből. S mindenik ilyen botrány egy inzultáció, mely a magyar nép vérét annak arcába kergeti. Saját hazájában pirulni kénytelen, mert idegenek meggyalázhatják, anélkül, hogy bűnhődnének.
Hol van az a magyar honvédelmi miniszter? Látjuk néha. Tegnapelőtt itt is járt Szegeden, s aztán elment Szabadkára, mint valami »munkafelügyelő a kaszárnyaépítést készíteni elő. – Látjuk mindenféle alakban, hol honvéd ruhában, hol civilben, de sohasem látjuk – miniszternek. Minden méltóság nélküli ember, éppen jól reprezentálja azt a szegény, szerencsétlen országot, melyet mindenféle német lajdinánt csúffá tehet már.
Alig csillapodott le, vagy hogy még le sem csillapodott a fölháborodás és ingerültség a Seemann ügy miatt, hol a »Herunter mit dem Fetzen« elég világosan tudtunkra adta, milyen hangulat uralkodik a hadseregben a magyarok iránt, mekkora a tisztelet a magyar államisággal szemben, s milyen fogalommal bírnak a mi hatalmunkról, – s már ismét egy új, ehhez hasonló eset adta elő magát.
A székelyudvarhelyi katona kórodán legközelebb bemeszeltették a tiszt urak a magyar fölírást, s fölírták helyette a »K.K. millitär Spital«-t, pedig e katonai kórház Udvarhely városáé, tősgyökeres székelyek építették mintegy hat év előtt.
Midőn a katonaságnak átadták – írja a »Függetlenség« – a katonai parancsnokság akkor is német föliratot alkalmazott rá. Ugron Gábor és Orbán Balázs fölszólalási folytán azonban kénytelenek voltak azt eltávolítani.
Most, talán a Seemann eset óta ismét vérszemet kaptak a gyíklesők érdemes hősei, s kezdik éreztetni azon minduntalan kisugárzó gyűlöletet, mely szíveiket ellenünk eltölti.
Szomorú dolog ez és még szomorúbb kilátás a jövőre, hogy e »közös«-nek nevezett hadsereg, mely a mi pénzünkből áll fönn, melynek föladata volna bennünket is megvédelmezni, gyűlölettel van eltelve irántunk!
Ha nem vesszük is a külső szégyent, mely mindannyiszor eltölt, ha a tehetetlenség dühének maró keserveit elfeledjük is –, de tudni, érezni, hogy ez a hadsereg, mely ezer meg ezer esetben nyilvánítja gyűlöletét, éppen a mi hadseregünk, melyre annyi rengeteg pénzt áldozunk, e tudat ónsúllyal kell hogy nehezedjék reánk, szárnyainkat szegje, csüggedést ébresszen, s előkészítse a sorvadás nagy processzusát, mert kétségbe kell esnünk és lemondanunk önmagunkról.
Hogy honnan van e gyűlölet, annak okait nehéz lenne kikutatni. Egyrészt a katonai nevelésben, a katonaságnál uralkodó szellemben keresendő ez, másrészt pedig a bécsi katonai körök befolyásában, kiknek ereje az uralkodó család némely tagjaitól ered. Ezen segíteni tán nem is lehet, s ha lehet is, nagyon nehezen vagy rázkódtatások nélkül semmi esetre.
De már azon, hogy mindenféle apró ember meg ne csúfolja országcímerünket, zászlónkat, államunk nyelvét és jelvényeit, ezen már lehet segíteni.
Hanem csak van olyan hatalmas ez az ország, hogy egy lajdinant vagy ezredes kapcáskodásait megtorolni képes legyen, s ha már felénk nem hajlíthatja szívét azoknak, akiket mi táplálunk, kígyóul kebelünkön, legalább a külső tiszteletet szerezze meg a kormány azzal, hogy kérlelhetlenül és példásan büntet meg egyet-kettőt e jó tiszt urak közül.
Ez használni fog. Mert jól tudhatjuk a múltból, hogy a bátorság imponál a tiszt uraknak.
