216. sz., szeptember 18. A DERÉK TÁPÉ
216. sz., szeptember 18.
A DERÉK TÁPÉ
A DERÉK TÁPÉ
A percsórai kérdés megint új stádiumba lépett. Megint és megint. Nem lesz annak hossza-vége sohasem, túléli az Kendét, Horváth Gyulát, Novák Józsefet és tán még a végítélet napját is kénytelen lesz elhalasztani egy nappal a végzet, hogy még egy legvégső értekezlet legyen megtartható a percsórai ügyben.
Szépen el volt már tisztulva az útból minden göröngy, minden tövis, a »hírhedt tengeri kígyó« gyorsan csúszott a végkifejléshez, – s íme, egyszerre csak odadobódik egy új akadály Tápé részéről.
De hát mit akar a derék Tápé? Mi jut eszébe a jámbor atyafiaknak, kiket úgy ismer az egész ország, mint a legtisztességesebb, legmegelégedettebb falut? Hát mióta van már a víziállatoknak is fullánkjuk? Bizony ezektől kérdezhetné Dáni Ferenc, hogy: »Hova, hova jó emberek?«
Akárhova indulnak, de nem oda érnek, ahova akarnak, az bizonyos. Bárki vezette is őket erre, bizony rossz tanácsadó volt. Egy hiú küzdelem ez az egész dolog, harc önmaguk ellen.
De lássuk hát, micsoda, lássuk, mi történik azalatt, míg Szeged városa éppen most, midőn e sorokat írom, nyugodt lélekkel tanácskozik közgyűlési termében a jó fordulatot vett ügyről. Vizsgáljuk az okokat, miért vitte Tápé ismét gyékényre a percsórai kérdést. S miért lett újólag megzavarva a Kende Kanut szelíd lelkülete, ki abban a boldog hitben pikettírozik odahaza Bpesten, hogy a világon semmi sem folydogál biztosabban a medre között, mint ez a boldogtalan ügy?
Az új fordulat az, hogy Tápé egy memorandumban, melyet a kormánybiztoshoz mai napon intézett, kijelenti, miszerint nem egyezik bele többé az új átalakulásba. Fönntartja tiltakozását, melyet küldöttei útján kijelentett a folyó év június 20-i alakuló közgyűlésen, de amelyet a küldöttek a küldők utólagos jóváhagyásának reményében később visszavettek: ő megtagadja az utólagos jóváhagyást, és »non coronat«, mint Ugocsa.
Az ő panaszai nagyok és sokfélék. Nem ismeri be, hogy Pallavicini Sándor őrgróf áldozatokat hozott volna a társulat többi tagjainak érdekében, mert azon csekély áldozatokért, amiket hozott, bőven van a percsórai keresztgát által kárpótolva, mely most tulajdonába fog esni, s elegendő lesz az ányási magán-öblözetet megvédeni. De ha áldozott volna is valamit a gróf, ez áldozat lehet haszon másnak, de Tápénak semmi, mert nemcsak hogy hátralékban nincs, hanem ha jól összeszámítaná, még neki volna követelése.
Azt is sérelmesnek tartja Tápé bölcs tanácsa, hogy az alakuló közgyűlésbeli szerződési tervezetben kimondatik, miszerint az új társulat ártere az 1879-i vízmagasságra fejlesztessék, míg azonban ez megtörténnék, a mentesítési költségek kirovása a legújabb kataszter értelmében essék meg, – de az nem mondatik ki (pedig annak okvetlenül benne kellene – úgymond – lennie), hogy ha költségkirovások aránytalanoknak mutatkoznának, az ártérfejlesztés befejeztekor rektifikációnak van helye.
De még ez mind csak kismiska. A nyomatékosabb érveket csövestől lökdösi ki bölcsessége bőségszarujából a derék Tápé, s kikiabálja, hogy az sem igazság ám, miszerint Szegednek a körtöltés által övezett területe az új társulat árteréből kivétessék, mert alaptalan Szegednek azon érvelése, hogy ő, már mint Szeged, ennek fejében a tápéi kaputól az osztrák államvasút indóházáig terjedő töltéseket fönn fogja tartani. Ne bolondítsa Szeged a világot. Hiszen e vonal fönntartására semmi szükség, mert az állam nekik szép erős rakpartot építtet ingyen (no lám a kis ravasz, hogy kikombinálta!).
De még itt sem ér véget a tápéi vaslogika és a következő elme-sziporkákat veti föl, hogy »aszongya«, Szeged város másik indoka is alaptalan, t. i. azon indoka, melyet a körtöltés fönntartásának költséges voltában hoz föl. A társulatnak semmi köze ahhoz, hogy Szeged mit csinál a szabályozási területen kívül. A derék Tápé azt se bánja, ha kínai fallal vesszük körül magunkat. A derék Tápé úgy tesz, mint a gereblye, maga felé gyűjti a szénát, s naivul kijelenti, hogy ő bizony abban a hitben volt, hogy a kormány kiépíti neki Algyőtől fölfelé is a töltést, és fönntartja. De mivel ezt a kormány nem tette, ő hát most nem árul vele egy gyékényen, opponál, apellál, tagad, bizonyít, haragszik, duzzog, akadályoz, s ront sokkal nagyobb érdekeket, mint az övéi, csinál nagy kárt anélkül, hogy valami haszonra volna kilátása.
Mert Tápénak határozottan nincs igaza semmiben.
Nem áll, hogy Pallavicini nem hozott volna áldozatot, mert igenis hozott s abban Tápé is részesül, ha összeszámítja (tudniillik ha »jól« összeszámítja), az sem áll, hogy a percsórai keresztgát által kárpótolva van az uradalom, mert a percsórai keresztgát kedvező becsü mellett sem ér többet 80 ezer forintnál. – Hanem hát alkalmasint Hegedűs úr hegedüli a tápéiak fülébe ezt a hamis nótát, mely senkit sem fog elérzékenyíteni, s mellyel következésképp hálátlan dolog a »tányérozás«, s a Horváth Gyula valamely értekezleten mondott abbeli frázisa, hogy: »Tápé teljesítette kötelességét« – csiklandozza őket a kötekedésre, – pedig jobb lenne, higgadtabb következtetésekhez vezetné őket, ha az érem megfordított oldalára pillantanának, s ki nem egyezés esetén azon eshetőséget mérlegelnék, hogy hátha a kormány vissza találja követelni az 580.000 forintját?
Ami Szeged elleni rugaszkodásait illeti, azok sokkal együgyűbbek, mintsem cáfolgatni kellene. Ha Tápé még azt sem tudja, hogy az állam által kiépítendő rakpartot is fenn kell tartani, mégpedig költségesen, partőrséget szervezni évről-évre tatarozni, pótolni, tisztán tartani, akkor nézzen bele egyszer Budapest költségvetésébe, s ott olyan numerust fog találni, amiből örökre elszállinkózik a bizalma a saját bölcsessége iránt.
Mert érveket nem elég ám gyékényből fonni – ha gyengék, magoktól szakadnak szét.
De ha csak ez következnék, hagyján! Megvalósulhat azonban az a drasztikus példázat, hogy ha egy bolond követ vet a kútba, száz okos ember sem bírja kivenni.
Minek volt újra összegombolyítani a szépen oldódzó csomót, s elkedvetleníteni újra az embereket s lankasztani tevékenységüket ilyen idétlen incidenssel?
Mert míg Tápé ekként dúl-fúl és hányja-veti magát, azalatt ott fönn a semmit nem gyanító Kende és Horváth Gyula ha találkoznak az utcán, mosolyogva néznek össze, s mint hajdan az orosz cár, kedvtelen mondogatják: »minden jól megy.«
