216. sz., szeptember 18. A HARMADIK ÜLÉSSZAK ELŐTT
216. sz., szeptember 18.
A HARMADIK ÜLÉSSZAK ELŐTT
A HARMADIK ÜLÉSSZAK ELŐTT
Az országgyűlés néhány nap múlva ismét együtt lesz, a képviselők, kik most odahaza a helyzetet szondírozták, a harmadik ülésszak alatt szoktak lenni a leglelkiismeretesebbek, mert közel érzik a közvélemény tüzét, mely égeti őket s gondolkozóba ejti, mely ítélni fog fölöttük az utolsó ülésszak végeztével.
A harmadik ülésszaknál megfordul a közmondás: hogy az »új seprő jól seper«, akkor jó már a seprő, mikor nemsokára eldobják. Parlamentjeink történetében eddig legalább mindig a harmadik ülésszak volt a leggyümölcsözőbb. Ilyenkor szorítja a kormány, mint a turfon, hogy aztán biztosabban lélegzetet vehessen.
S mi mégsem várhatunk semmi üdvöset a harmadik ülésszaktól. A költségvetési vitákkal fog az kezdődni s ezek fognak folyni a végtelenségig.
Bevégződik az 1878–81-i országgyűlés s szomorú képe tárul ki a magyar viszonyoknak, mert soha sem volt még ez az ország szegényebb, elhagyottabb, mint most. Mállik szét benne minden, mint szúette palota gerendázata. Az osztrák csak játszik velünk, mint a labdával és mi félénken engedünk, mint a gyermek, zászlónkat letépik, mint a rongyot s mi segítjük e dolgot szépíteni, érdekeinket mindennap sértegetik, a magyar lapokat, a magyar biztosító-társaságokat országukból kitiltják, megélhetésüket minden kigondolható furfanggal nehezítik és mi pirulni sem tudunk már, ha reklamációnkra nem is hederítenek. Belülről meg fölveri a hazát a gaz, és maholnap mint kuriózumot fogják emlegetni azt a napot, amikor az országot senki sem lopta meg.
S ki teremtette mind e viszonyokat?
Ki más, mint Tisza Kálmán. Mi nem állítjuk azt, hogy készakarva. Nem tagadjuk meg hazafiságát, sőt jóakaratát sem, az volt egyedüli romlásunk s az lesz az övé is, hogy túlbecsülte erejét, és túlbecsüli ma is. Mert kormányozni nem elég akarni, tudni is kell.
Ő pedig nem tud és akar. Abban a rögeszmében él, hogy őnélküle vége van az országnak. S ez okból (mondjuk, hogy ez okból) görcsösen ragaszkodik a hatalomhoz s minden eszköz jó neki, hogy magát azon fönntartsa. Ez a mi szerencsétlenségünk.
Mert Tisza Kálmán csak képzelődik az ő erejéről. Micsoda is ő? Kifelé alázatosan hajlong, befelé meg, ki egykor oly hatalmas szóval ostromolta a kormányokat mulasztásaikért, gyenge a keze a gaz kigyomlálására. Rémülve látjuk, hova jutottunk. Leszálltunk Deák Ferenctől Tisza Kálmánhoz és még a jó isten tudja, hova jutunk.
A harmadik ülésszak végefelé majd megfelelnek rá a választások.
Még ma nyugodtak vagyunk, de tele elkeseredéssel, ki fog azonban nyugodt maradni a 81-i választásnál.
Válságos, kimerítő küzdelem lesz e választás.
Ma még higgadtan gondolkoznak, még ma tán belátjuk azon képtelenséget, mely Magyarország külön politikájának, külön hadseregének gondolatában rejlik, még ma látjuk a teher nagyságát, melyet ily elvek érvényesülése rakna vállainkra, kik az eddigi közös forma alatt is roskadozunk, de holnap? Elkeseredésünkben ki tudja, nem szánja-e el magát a nemzet többsége az egyetlen fönnmaradt orvosság bevételére?
