284. sz., december 4. A TÖRVÉNYHOZÓK
284. sz., december 4.
A TÖRVÉNYHOZÓK
A TÖRVÉNYHOZÓK
Általános a panasz, hogy a parlamenti élet, melyhez oly nagy tűzzel-lobbal kezdtünk illo tempore, nagy hanyatlást mutat nálunk. Azon non chalance – mellyel a törvényhozás tagjai föladatukat fölfogják, meglehet, hogy a magyar ember faji természetében rejlik, de bizonyára, hogy befolyással vannak arra, múltunknak sajátságos viszonyai és intézményei.
A »propter formam« volt az a nagy jelszó, amely alatt csoportosult a nemzet, propter formam volt valaki megyei főispán, vicispán, szolgabíró, követ és minden. A »propter formam« uralkodott mindenütt. Minden foglalatoskodás és hivataloskodás tulajdonképpen nem állott egyébből, mint parádé- és eszem-iszomból.
A diétán egy-két ember dolgozott, a megyében minden szubalternus hivatalnok húzta az igát.
De más kort érünk most már! A nemzet nincs abban a helyzetben, amelyben hajdan, nem ijesztgetik már azzal a halálnemmel, hogy a saját zsírjában fog megfúlni, ma már mindnyájunknak dolgozni kell. Mi már nem tartjuk gráciának, hogy X., Y. vagy Z. odakölcsönzi fényes nevét a kerületnek, s az van mondva, hogy ő képviseli azt, ma már azt követeljük, hogy az öt forintokért, ha minden hónap elején fölveszi, megdolgozzon egy kicsit.
De hiába kívánjuk, az ősi virtus azt hiteti el a képviselő urakkal, hogy az is nagyon elég tőlük, ha Budapesten tartózkodnak, s ott esténként a kerületet képviselik a klubban a kártyaasztaloknál; az ülésekre, ha járnak is, leginkább a társalgási ösztön viszi egy kis tracsra a folyosón, vagy a karzaton, egy kis villásreggeli a büfében s egy kis dörzsölődés itt-ott a hatalmasokhoz. Némelyek, a szerényebbek pedig egyformán nem járnak az ülésekre. Mindenki azt gondolja magában, hogy hiszen majd elvégzi a haza dolgát a többi háromszáz ember énnélkülem is, s megalkuszik ilyenféle módon a lelkiismeretével.
Sokszor megesik a szégyen, hogy a ház nem határozatképes, de igen ritkán, csak nagy leszavazások inszcenírozása folytán az, hogy a képviselő padok megtelnek. Az elnökök semmiféle rendszabálya nem elég.
Akik emlékeznek még a 60-as évek országgyűléseire, azok tudhatják legjobban, mennyivel nagyobb volt akkor még az érdeklődés s az erkölcsi kötelesség tudata. Majdnem teljes ülések tartattak egész szezonokon át, csak a beteg és az engedéllyel távozók hiányoztak. De ez érdeklődés nem tartott sokáig. Még Deák életében támadt az »absentesek« nagy osztálya s már Deák szeretett egyikkel-másikkal tréfálkozni, hogy »ejnye de meghíztál mióta nem láttalak«.
Most azonban nem lehet már többé tréfálózni e téma fölött. Szomorú jel az, hogy a közügyek iránti érdeklődés és vele a hazafiság kiveszőben van. Most már betegség az, hogy azok sem törődnek a haza sorsával, kik ezért fizetést húznak.
S még rosszabbul esik ezt látni a magyar főrendeknél, pláne oly nagy mértékben, mint az tegnap történt, hogy a tág múzeumi teremben alig kongott egy-két ember, úgy hogy elszomorító volt ott lenni. – Maga Majláth György elnök sem tűrhette már tovább, s erélyes szavakban hívta föl a főrendiház tagjait az üléseken való megjelenésre, megfenyegetve őket, hogy ha a fölszólításnak nem volna eredménye, kénytelen lesz fölolvastatni a névsort, hogy lássuk azok neveit, kik e jogok legszebbikével élni nem akarnak.
Bizony a legszebb jog az, de ez is mutatja, hogy rossz kezekben van. Ha a törvényhozás másik faktora olyan, hogy csak akkor van jelen valaki, mikor Tisza Kálmán úr berendeli a főispánokat szavazni, akkor a főrendiház nem hogy semmit sem ér, hanem egyenesen veszedelmes a mai viszonyok közt, mert illuzóriussá teszi a parlamenti életet még jobban, mint aminő.
Az az egy-két öreg, köhögős mágnás – kiket az unalom visz el a főrendiház üléseire, – is kidől lassankint a sorból, s akkor aztán igazán magától múlik ki ez intézmény, melyet az idő annyira túlhaladott.
