A KIS TÖRPE *
A KIS TÖRPE *
*Ez a história a tavalyi naplómból van véve, október 6-áról, midőn a képviselőházban az elnökök választásával Bakay is kapott egy szavazatot.
Unatkozva ültem odahaza ma délfelé, s a királyi biztosságról gondolkoztam. Úgy tűnt föl nekem Tisza Lajos és a körülötte pezsgő sajátszerű élet, mintha valamelyik erdélyi fejedelem, például Apafy Mihály uram őnagysága udvara volna.
Aminthogy csakugyan az. Ahon ni, Teleki Mihály őkegyelme Horváth Gyulában, Bánfy Dénes Szemző Gyulában, Naláczi, Boér uraimék Komjáthyban, Bakayban.
Csupán egyetlenegyet, Béldi Pál uramat nem látom sehol sem.
Vagy már nem is fejedelmi udvarokba valók a Béldi Pálok!
Amint ezen tűnődöm, megnyílik szobám ajtaja, s egy különös úriember lép be, arca piros volt, mint a karmazsin, alakja összegörnyedt, az egyik szürke nadrágszára be volt gyűrve a csizmájába, a másik egészen anständig lelógott a stiblire.
– Mit akar? – kérdém.
– Ön az a fekete újságíró?
– Én. Hát ön kicsoda?
– Én Bakay Nándornak vagyok egy tisztelője.
Megdöbbenve pillantottam az idegenre, ha nincs-e megőrülve.
– Ugye csodálkozik? Pedig én mégis tisztelője vagyok e nagy férfiúnak, ki államférfiaink között egy fejjel válik ki. Bakay eszményképem, uram… több… ő mindenem: büszkeségem, reményem… szememfénye. Remegve figyelem pályáját és csodás emelkedését.
– Engedje meg, uram, de… ön mégis őrült.
– Au contraire, ha ön meghallgat, meggyőződik róla, hogy nem. Uram, én valaha szerencsés és magas állású, boldog ember voltam, mígnem a közvélemény tönkretett.
– Nos aztán?
– Én hát megharagudtam a közvéleményre, arra a fogalomra, amit úgy neveznek, s életem föladatává tettem bebizonyítani, hogy a közvélemény nyomorult, megbízhatlan; még önnönmagát is csalja.
– Ahá! Ebből a szempontból figyeli ön Bakayt? Értem már. Igen, ön a közvéleménynek segít tévedni. Bocsánat, amiért őrültnek tartottam önt. Ön igen szellemdús ember. – Miben lehetek szolgálatára?
Az én emberem leült, s így szólott.
– Olvasta ön a tegnapi országgyűlési tudósítást, amelyben a ház alelnökeit választotta meg?
– Olvastam.
– Akkor tudja, hogy Bakay Nándorra is beadatott egy szavazat.
– Tudom.
– Nos uram, ez az egy szavazat nem tréfadolog. Én meg voltam lepetve, és bizonyára meg van lepetve az egész ország. Mit gondol Ön, ki adta be ezt az egy szavazatot?
– Hát én azt nem tudhatom.
– Hehe – kacagott föl gúnyosan az én ijesztő arcú emberem –, én se tudom – hanem tudni akarom. Azért jöttem önhöz. Írja ön ki a lapban, hogy száz aranyat tűzök ki azon úr számára, aki Bakayra szavazott, ha magát száz arany fölvétele végett jelenti, s képes beigazolni is, hogy e szavazatot ő adta be.
Ismét meglepetve fordítám szemeimet a furcsa emberre, ki egy nagy zacskóból kezdte kifelé olvasni az aranyakat.
– Ön mégis, csakugyan hogy ugyancsak meg van bolondulva. Ennyi tömérdek pénzt kockáztatni?
– Hohó, uram! Van nekem annyi eszem, hogy nem szórom ki. – Jegyezze hozzá a pályázati föltételekhez azt is – hogy ő, maga Bakay nem pályázhat.
– Az ördögbe is! – kiálték föl ámulva és kacagva – ön csakugyan nem kockáztat semmit.
